Negyedik pecsét: Ha menni kell, hát menni kell!

Sziasztok cellatársaim :)

Egy őszinte vallomással kell kezdenem, mégpedig azért, mert úgy érzem, ennyivel igenis tartozom.
A legutóbbi bejegyzés több, mint fél éve volt, és erre csak most döbbentem rá. Mindig azt hittem, hogy a majd holnap felteszem, majd következő héten tényleg eljön, de a részek, bár készen álltak már, nem kerültek köztudatra. Ennek pedig piszok egyszerű magyarázata volt.
NEM VOLT AKI OLVASSA.
Ez így kegyetlenül hangzik és tudom, hogy nem ez lenne a célja az egésznek, de valahogy ez nekem számított. És bár van három feliratkozóm, amit nagyon köszönök, igaz azóta lehet el is felejtették, hogy van ez a történet, de attól még köszönöm :)
Viszont, a mai napon, arra gondoltam adok  még egy esélyt ennek. Ha bejön, hát hajrá, ha nem  megy vissza a fiókom rejtekébe a sztori és türelmesen vár tovább.
egy valamit szeretnék kérni tőled, TE AKI EZT MOST OLVASSA! 
Tudod, nem nagy dolog, én is tudom, hogy nem az.
De egy apró üzenet a rész alá, chatbe vagy csak egy Like a poszt alá ahol ezt megosztottam, bármi!
CSAK JELEZD FELÉM, HOGY VOLT VALAMI AMI MEGFOGOTT!
Előre is köszönök mindent, és a részhez jó szórakozást kívánok :)
Amber,

El kell búcsúzni! Ha az ember nem teszi, örökre szilánkok maradnak a lelkében.

Danielle Steel

          Az információk tudatában, amiket tegnap kaptam Patkány Pete -től, nem volt könnyű elaludnom, egész éjjel csak forgolódtam, ráadásul a lábamban az izom is többször begörcsölt, mint kellene, emiatt pedig folyton járkálnom kellett egész hajnal. Szerencsémre, tudtam pár órát aludni reggel hétig, de annyit értem el vele, hogy fáradtabb voltam, mint általában. Viszont a sok kérdés a fejemben, és az a rengeteg terv, egyre közelebb vitt a célomhoz.
Apám bajban van, de nem hallani még semmit, ami miatt arra kellene következtetnem, hogy nagy bajban lenne. Én bajban vagyok, de az ábécé összes betűje még a tarsolyomban van. Viszont aki a legnagyobb bajban van az Norah és Ben. Valahogyan, bárhogyan, de ki kell őket innen juttatnom.
Túlontúl elvonatkoztattak ezekkel kapcsolatos gondolataim, Margaret pedig észre is vette rajtam, amikor már harmadjára vágtam meg a kezem kenyér szeletelés közben.
- Nézz csak rám! - fog rá az államra és kényszerít, hogy felnézzek rá. - Te nem aludtál az éjszaka.
- Keveset sikerült. - hajoltam el tőle - a lábam már menne innen. - bökök rá késheggyel a sebesült lábra, de mosolyogva.
- Hova mennél? - kacag fel halkan a nő és nagyot szel a frissen sült kenyérből. Az illata finom, de a tudat elveszi még a legkisebb étvágyamat is iránta.
- Mindegy, csak el innen! - rántom meg a vállam és a kés megáll egy pillanatra a kezemben.
De csak egy pillanatra engedtem meg magamnak.
Többre nem szabad, mert ha magával ragad, elveszem!
Pedig csak egy fordulat kéne és megoldódna minden problémám.
- Hol jársz? - Margaret hangja a megszokott mély és parancsoló helyett most halkan és szelíden szólt hozzám, nem tudtam nem felnézni rá. A tekintete kérdő és kissé bánatos. - Látom, hogy van valami. Valami legbelül. Mélyen! Eltitkolva. - lassan teszi le a kést maga mellé és fordul felém - egy jó tanács. Minél tovább tartogatod, annál többet esz meg! Ez olyan, mint egy parazita. Egy rohadt démon, ami befészkeli magát a fejedbe és elveszi az irányítást. És a végén nem marad más, csak ő!
Nem tudok szólni se a hallottak annyira de annyira bele találtak a közepébe a gondolataimnak, még a kezem is megrezzent egy ideig, olyan erővel szorítom a kés nyelét.
Egy hónapja ismerem csak őt, mégis annyira tudom már minden szokását, minden hanghordozását, hogy ha akarná se tudna elzárkózni előlem. És ő nem szokott ilyen lenni senkivel. Ő tipikusan az a marcona nő, akinek még egy jó szót se mer mondani az ember, nemhogy rosszat.
És tessék, ahogy jött is, úgy ment el ez az ismeretlen oldala a nőnek, mikor többen is bejöttek a konyhára, kikészíteni az reggelit a raboknak. Én pedig nem szólok. Mit is szólnék? Magam alatt vágnám csak a fát! Jobb jóban lenni egy ilyen kaliberű nővel.
A reggeli tojás kenyér nélkül eléggé kevés volt, de ahogy szoktam, mindig odaadom Ben -nek az adagomat. A börtön most csendes, és rájövök, hogy Patkány Pete nincs itt, ezért olyan nyugis most minden. Általában, napjában úgy háromszor megszólal olyan szintem, amit senki sem tűr, ezzel pedig elérve, hogy néhány pofont kapjon, míg ő kizsebeli az áldozatait.
- Ma mihez lenne kedved? - kérdezek rá. A fiú elmélázva figyeli a tányérját és közben halkan kopogtatja rajta a kanalát. - Benji!
- Hm? - néz fel rám kíváncsian. - Jah. Nem tudom. - teszi le a kanalat és halkan felsóhajt. - Talán mesélhetnél még egy mesét.
- Milyen mesét? - Kérdez rá Norah, aki akkor végez a reggelivel. Százezerszer jobb színben van, amióta nincs mellékes munkája.
- Tudod régen, sok Disney mesét megnéztem, majdhogynem tudom mindet kívülről. - magyarázom halkan. - Azt hiszem az eddigi kedvencünk az Oroszlánkirály volt. De lehet ma a Mulán jobban tetszik majd, mint bármi. - mosolygok rá Benjire, akinek a szeme felcsillan az új mesétől.
- Igen, igen légyszi légyszi! - tapsol nagyot örömében.
- Cshhh! - csitítjuk egyszerre ketten az anyjával, majd ahogy összenézünk felnevetünk a másik reakcióján.
Le merném fogadni, hogy ő is pontosan arra gondol, mint én.
Benji egyre jobban a szívemhez nőtt, és lassan kezdek anyáskodni felette, pedig egy kicsit sem vagyok az az anya típus. Nem tehetek róla, ez a kis krapek a lehető legjobb dolog ami itt történhetett velem. Nélküle biztosan bele őrültem volna az ittlétbe.
Boldogan, kézen fogva Benjivel megyek vissza Norah cellájához és kísérem el őket. Nem tudom, de azt érzem, ez a hely, így hogy védve vagyok, pontosabban védve vagyunk, nem is annyira rossz. Nem zaklat minket senki, Norah is sokkal de sokkal nyugodtabb, és Benji sincs olyan feszültségnek kitéve, mint volt. Szükségük volt erre a lépésemre, azt érzem. Jól döntöttem, mikor egy kis darabot felfedtem magamból, kellett, ahhoz, hogy ez a kis boldogsága meglegyen mindkettejüknek. Most már csak azon kell lennem, hogy ez így is maradjon.
- Akkor a délutáni pihenőben átjössz és elmesélem Mulán hercegnő különös történetét oké? - kócolom össze a haját a kisfiúnak, aki nem tetszését kifejezve egy "Ajjjj" nyafogással félresöpri a kezem és gondosan visszaigazítja a haját a megszokott helyére. - Buksi fej!
- Nem is vagyok az! - vág vissza dacosan, de bármennyire is rosszalló a pillantása, ahogy leguggolok hozzá azonnal a nyakamba veti magát.
Apró pici test, törékeny kis élet, csak egy mozdulat és kiolthatnám azt.
Mégis ő lett számomra a legfontosabb a világon.
A gondolataimban elmerülve, nem csak nyakig, de teljesen a fejem búbjáig sétálok vissza a cellámhoz. Ez a kis gyerek, fontos nekem! Nem éreztem ezt eddig, csak a saját édesapám iránt. Most pedig ő átvette a helyét. Nem. Nem vette át. Az ő helyét senki sem tudja.
De nagyon közel van hozzá.
Két váll ütközése, amiből az egyik az enyém volt, zökkentett ki a merengésből, de annyi időm se volt, hogy igazán reagáljak az ütközésre, valami hideg és hegyes a nyakamba fúródott.
- Hé! - csapok oda kézzel és fordulok az irányába, ahonnan ért a váratlan szúrás, de mikor meglátom, hogy két monstrum áll az utamban, és az egyiküknél egy tű virít a kezében, ledermedek. - Mi a franc?
Alighogy kimondtam, a föld megmozdult a lábam alatt és eszméletlen gyorsasággal neki indult világot látni, engem pedig szó szerint ledobva magáról.
Amit a támadóim nem tudtak, az az, hogy bármiféle szerrel kapcsolatban csak fele annyi hatást érnek el, mint kéne, de sajnos ennek a cuccnak a rosszabbik fele maradt rám. A tudatom ép, sőt, szabadabb, mint valaha, de a testem merev és hasznavehetetlenné vált.
A fejem nagyot koppan, mindösszesen hallom, de nem érzek belőle semmi mást, mint tompa zsibbadást a tarkómnál.
A szemem tágra nyitva, de moccanni se tudok, a zsibbadás teljes erővel hat rám.
Láttam! Mindent láttam, és a szernek köszönhetően lassított felvételben, részletenként kielemezve, kitalálva rá egy ellentámadást és képzeletben végre is hajtani. Képzeletben megvédeni őket attól, amire most nem vagyok képes. A könnyeimen keresztül nézem tehetetlen, ahogy Norah-t bilincsbe verve, ketten vonszolják ki, míg Ben, sírva és sikítva szaladna utána, ha maga Emmer, nem fogná le és egy hatalmas pofon kíséretében visszalökné a cellába.
Érzem, ahogy a térdhajlatomat és a karomat fogva felemelnek a földről, miközben hosszú, elfojtott sikoly és keserves zokogás ölel körbe, kényszerítve a szívem olyan heves dobogásra, amivel meggyorsítom a szer hatását, ugyanakkor a múlását is.
De nem eléggé. Norah hangja pedig messziről szól már, míg Ben sírása egyre hangosabban.
Aztán megjelenik Margaret is, két őrrel akik elmondása szerint, évek óta az ő pártját követik és egyszerre támadnak rá Emmerre, aki csak nagy nehézségek árán tudja kiverekedni magát a támadásból.
Engem egyszerűen csak fognak és ledobnak a hideg kőre, majd egy rántással elhúzzák előttem is a cella ajtót és a zár kattanva jelzi, hogy egy jó ideig zárva is marad.
A könnyeim hullanak a fejemben a sok hang és érzés azonban eléri a hatást és ahogy számolom a másodperceket, mint minden egyes alkalommal, ha nem tudom hol állok az ép ész határvonalától, három perc alatt kitisztulok annyira, hogy már hangot is kitudjak adni. Méghozzá nem is akármilyent.
A szám, abban a pillanatban, hogy  kinyílt, én torkom szakadtából sikítani kezdtem, minden levegővétellel hangosabban és hangosabban, remélhetőleg magamra terelve mindenki figyelmét és kellően felidegesítve Emmert, hogy velem foglalkozzon és ne velük.
Mert most is, mint bármikor, amikor elképzeltem, mi lenne, ha, most is őket védem.
Főleg Benjamint. Őt örökké! Mert ő az egyedüli, aki nem ezt érdemli.
Negyedik perc, és a cellaajtó szó szerint kicsapódik, én pedig kicsavarodott testtel, fejjel lefele nézve a világot ismerem fel Emmer bakancsának mintázatát.
- Túl szép arc... - És azzal a mozdulattal gyomorszájon rúg, amitől a szó a torkomon akad. - Kár lenne érte, pedig igazán befoghatnád!
A fájdalom szétárad az oldalamban, de csak egy ideig csitított el, a második rúgást megelőzően újra kiáltozni kezdtem. Aztán csak a vasbetétet éreztem a bordáimnak ütődni újra és újra, centikel arrébb is rúgva a kövön.
A kezem ökölbe szorulva, az oldalam sajog és ég a rúgásoktól, de a szám újra kinyílik. És bár halkabban, de még mindig kiáltozok. Engem! Ne őt! Engem!
Emmer egy rántással felemel a földről és a nyakamnál fogva maga elé tart. A szeme szikrákat szór, a homloka izzadságcseppektől gyöngyözik, de a kezében feszülő izmok erősen tartanak, könnyűszerrel egy kézzel fogva emel fel a földről centikre.
- Ha még egy szót szól az a csinos szád, kitépem a nyelved és megetetem veled, világos? - a hangja kimért, kegyetlen, a hideg végig fut a hátamon, de tartom magam.
- Engem az sem érdekel! - Sziszegem összeszorított fogakkal, majd egy mozdulattal ráfogok a kezére és eltolva magam tőle, egy lendítéssel hasba rúgom, amitől elereszt. Én pedig már szaladok is kifelé, áttörve két embert alkotta kordonon, egyenesen Ben cellájáig.
A két őr és Marge véres, felrepedt szájjal és szemöldökkel ahogy meglátnak, azonnal mögém állnak és megakadályozzák, hogy ne jusson be velem senki, így magamra tudom csukni a cellát.
A zár újra kattan, itt viszont másabb a helyzet.
Ennek a cellának időzített a zárja, magyarán, ha most becsukódott, akkor legközelebb reggel hétkor nyit.
Reszkető kézzel rogyok térdre és eresztem ki a fáradt gőzt, már amennyire tudom a zúzódások okozta fájdalomtól.
Marge két kezét kitárva áll az ajtó előtt, farkasszemet nézve Emmerrel, aki támadásra kész.
- Ezért valakinek fizetnie kell! - áll közel a nőhöz, de az eddig hitt két őr mellé, a háta mögött újabb kettő sorakozik fel, és szerencsénkre megtorpantja Emmert. Hitetlenül néz körbe és csak hápogni tud a látottakon, míg az emberek csak gyűlnek és gyűlnek, némelyikük már fegyverrel a kezükben. - szóval... . így állunk... ellenszegültök... szép!
Senki sem mozdul, még Emmer hűséges követői sem, ők is csak tehetetlenül nézik, mi fog következni és remélik a legjobbakat.
- Húsz éve, megállapodtunk Emmerson! - Marge hangja parancsoló és olyan határozott, amitől az én bátorságom is megjön. Lassan fordulok hátra a felborított vaságy felé és térden kúszva közelítem meg, míg hallgatom a beszélgetést. - Húsz éve abban egyeztünk meg, hogy nem csinálsz cirkuszt ebből.
- Nem is csináltam, míg ez a kis ribanc nem jött ide! - felé se kell néznem, tudom jól, hogy rólam van szó.
- Itt nem ez a lényeg! - a szemem sarkából látom, ahogy Margaret leereszti a kezeit és kihúzza magát, úgy közelítve meg Emmer elsápadt lényét, mint egy oroszlán a gazellát - Hanem az egyesség! Te pedig megszegted! És igen, ezért valakinek fizetni kell. Az a valaki pedig te vagy!
Néma csend, mindenki a másikat nézi kérdőn, míg a hátam mögött egy apró mozdulat felfedi Ben hollétét. Azonnal felé fordulok és felemelem a takarót, ami alatt ott rejtőzik egy apró lélek, képessé téve, hogy kizárjak minden mást körülöttem.
Az arca egyik fele sápadt szürke, csak a szeme vörös a sírástól, de a másik arca vérvörös a lekevert pofontól. Még az ujjak nyoma is látszik, csoda, hogy nem tört be a gyerek feje.
Ben némán eltátogva az anya szót, szó szerint fellökött és térdre kényszerített, míg abban a pillanatban a külvilág megszűnt végleg létezni.
Némán, csak a könnyei koppanását hallatva néz rám és szavak nélkül is értem, mit kér tőlem.
Keresd meg és hozd vissza! Keresd meg őt és hozd vissza nekem!
Visszatartva a sírást kúszok be hozzá az ágy menedékébe és rántom vissza magamra a takarót, míg őt szorosan magamhoz ölelve elkezdem ringatni.
Ő pedig azonnal a nyakamba kapaszkodik és csak a rázkódását érzem.
Úgy zokog a lelkem, ahogy ő, reszketünk mind a ketten a fájdalomtól és hosszú ideig fel sem tűnik hogy jó párszor úgy oldalba rúgtak, hogy majd' kettétörtem.
A szer miatt még mindig nagyon szédülök és kótyagos vagyok, de az adrenalin szintem kényszerítette a kidolgozására.
Percek, órák, talán napok is eltelnek így, hátamat a vasnak támasztva, ölemben az egyre csendesedő kisfiúval, suttogva beszélve hozzá, elmesélve sorban az összes mesét, ami csak az eszembe jut. Erre vagyok csak képes, másra nem maradt energiám.
Észre sem vettem, hogy elaludtam, csak az ébredésre riadtam fel szó szerint és majdhogynem rátámadtam Margaretre is, ahogy lehúzta rólunk a takarót. A kezem azonnal ökölbe szorult és már ütöttem volna, ha nem szól közbe.
- Hékás, nyugi. Minden rendben van. - a kezei hirtelen tűntek el a vállamról, de az arcán a félelem még másodpercekig ott volt. - elintéztem mindent.
Hosszasan néztem a barna szemeket és próbáltam megkeresni a választ a kérdésemre, de ő megelőzött.
- Amikor megtörtént a Nagy háború, Emmer és én fiatal katonák voltunk, akik belátták, mekkora bajban van a világ ezen része. Ketten döntöttünk úgy, hogy megalkotjuk a börtönrendszert, itt Kanada északi részén. Megállapodtunk, hogy ő elintézi a piszkos anyagiakat, míg én elintézem, hogy az emberek biztonságban legyenek. - ahogy beszél, próbálom elképzelni a fiatalokat, de valahogy sehogy sem sikerül. Csak az egyre növekvő undort vagyok képes érezni irántuk. - De Emmer becsapott, és a hátam mögött olyan üzleteket kötött, amikből több pénz folyt be hozzá, mint a rendszerből. Kiérdemelte, hogy ő legyen a Főnök itt, míg én kikönyörögtem, a közös múltunkra hivatkozva, a maradásom. Eddig a pontig pedig csak arra vártam, hogy vissza szerezzem azt, ami az enyém. Neked köszönhetem, hogy sikerült kitörnöm.
- Te sem vagy jobb tőle! - a hangom rekedt és fájdalmas minden szó, de az még jobban fájna, ha nem mondom ki. - Hogy lehettek ennyire undorítóak? - Margaret kezdeti öröme az arcára fagy, és felismeri, hogy nem csak nem értek egyet vele, de egyenesen gyűlölöm ezért.
- Nem értesz te semmit sem! - áll fel és dobja elém az összegyűrt takarót. Az arcára van írva a dühe, és félő, ezt később rajtam tölti le. hacsak nem hajtok fejet előtte, amire nem látok egy cseppnyi esélyt se. - Fogalmad sincs arról, mi folyik itt! De majd rendet teszek, ne aggódj!
Fenyegető pillantásokat küldök felé, akaratosan közelebb húzom magamhoz az alvó testet, ahogy ő a kisfiút nézi a karjaimban.
- Az anyját eladták. Még nem tudom kinek, az illető hamis néven jelentkezett be Emmerhez, de kiderítem. Ha akarod. - néz újra rám - Veled viszont nem tudok mit kezdeni. Ez már a te döntésed lesz, sajnálom.
Szívem szerint szemközt köpném, de helyette csak szorosabban fogok rá az alvó vékony karjaira. Ha el akarja őt tőlem szakítani, velem kell megküzdenie.
De Margaret nem mozdul, csak kifelé, nyitva hagyva a cella ajtót maga mögött.
A fejemben a rengetek információ és érzés kavalkádja sírásra késztet, én pedig hagyom, hogy kitörjön belőlem fájón, régi sebeket feltépve az összes emlék.
Húsz éve. Akkor csak négy éves voltam.
Annyi, mint most Ben.
Akkor halt meg a világ fele a vírus miatt.
És akkor halt meg az anyukám is.
Úgy védett engem az utolsó pillanatban is, ahogy én és Norah védjük ezt a kisfiút.
Nem hiszem, hogy ez a véletlen műve lenne, ha mégis, hát az életnek van iróniája.

A visszatérés sosem lehet véletlen. azért térünk vissza valahova, hogy megváltoztassunk, vagy jóvátegyünk valamit.

Dmitry Glukhovsky