Második pecsét: Fehér ló, lovas nélkül

A rabság így működik. Az ember nem megtörik, csak elfárad és belefásul az egészbe, aztán inkább hagyja, had cibálják. Idővel majd csak véget ér az egész valahogy.

Felkai Ádám

                A cella, ahova kerültem nyirkos, hideg és kegyetlen kicsi, épp csak elfér benne egy vécé és egy kézmosó, amit jó indulattal se lehet higiénikusnak nevezni. A fürdést a közös mosdóban végzik a nők, külön ugyan a férfiaktól, de elválasztó falak és függönyök nélkül. Csak egy hosszú cső, amire fel van szerelve sok zuhanyrózsa, a talpunk alatt pedig penészes lefolyók, amik túl szűkek, még nekem is, pedig az egy hét alatt, amióta itt vagyok, fogytam pár kilót.

Igaz, napi háromszor adnak enni, de az mindösszesen arra elég, hogy kihányjam. Undorító, több napos főzelékek és száraz kenyér, amit kapásból nem eszek meg. Hiába vagyok immúnis, a félelem ott él bennem.
Ahogyan a düh is, ami késztet az életben maradásra.
Meg kell találnom apát!
Tudom, miért vitték el, és sejtem is, kik voltak, de itt nem tudok semmit se kezdeni ezekkel az információkkal.
Szerencsémre, vagy talán épp nem, de az ittlévők közül egy ember sincs, akinek szemet szúrtam volna. Lehet annak a kopasz főnöknek, más terve van velem, vagy csak megfeledkezett rólam, hogy bemutasson mindenkinek, nem tudom, de sikerült egy kendővel a fejemen, elvegyülni a sok női társam között. Viszont azt tudom, hogy nagyon gyorsan el kell tűnnöm innen!
- Ne csak kotorászd, edd is meg. - szól csendesen Norah, a szőke hajú lány, akinek időközben megtudtam a nevét.
- Bocs. - suttogom és fintorogva, de veszek a főzelékből egy fél kanálnyit.
- Nem neked mondtam. - néz rám a lány, majd oldalba böki a mellette ülő kisfiút. A fia, Benjamin.
- De anya, ez volt tegnap is meg azelőtt is. - alig múlt öt, mégis olyan eszes, hogy semmivel nem lehet becsapni.
- Attól még jó. És meg kell enni. Látod? N is eszik belőle. - mutat rám hivatkozva Norah. Ben, szürke szemeit rám emeli és kíváncsian várja, hogy a szeme láttára is letuszkoljam azt a lencsének nevezett barna valamit.
Hosszasan farkas szemezünk a kisfiúval, majd finnyásan felhúzva az orrom a számhoz emelem a falatot és egy nyelésre leküldöm, hogy még az ízét se érzem. Ben eltátott szájjal mered rám, majd az anyjára, és vissza rám.
- N! Te eszel! - a hangja játékos, mosolyognom kell tőle. - Na, jó, ha te is, akkor én is.
- Ez a beszéd! - kócolja össze sötétszőke haját az anyja majd folytatják az evést némán.
Elképesztő abba belegondolni is, hogy mindösszesen egy hete vagyok itt, de már a második naptól fogva belekúszott a fejembe és a szívembe ez a kis krapek.
És Norah szerint, felnéz rám a fia!
Az első napokban tartózkodtam minden nemű barátkozástól és ismerkedéstől, de ez a kisfiú, az anyja tiltásának ellenére belopózott hozzám, miközben ő a sebemet kötözte újra nap mint nap. Aztán már odajött hozzám ebédkor és a szünetekben is, amit az udvaron kell tölteni, elalvás előtt pedig állandóan mellettem volt és nyaggatott. Nem szóltam én egy szót sem, de ő csak mondta és mondta, megállás nélkül. Tőle kaptam a nevet is. N. Azt mondta, olyan egyszerű ez a név, mint én.
És mivel kicsi vagyok, nem illik hozzám egy hosszú név.
- Ma mit csinálunk N? - fordul hozzám Ben kíváncsian. - Bújócskázhatnánk a mosodában, vagy éppen barkóbázhatunk is. De ha megtalálom a filctollamat, rajzolhatok egy játékot és társasjátékozhatunk.
- Kicsim, szerintem nem akar most játszani N. - szól helyettem Norah, majd sokat sejtető pillantással rám néz. - És a mosodába nem jöhetsz be mindig. Majd addig a konyhás nénivel maradsz, jó?
- De neki hányás szaga van! És állandóan összekócolja a hajam. - Szegény kisfiú, fogalma sincs, mennyivel jobb neki a konyhás nénivel, mint nekem nemsokára a mosóban. - Kérlek anyu!
- Sajnálom. De nem lehet. Margaret néni szeret téged. És vigyáz rád! Nekünk pedig dolgozni kell. - Norah idegesen törli meg a kezét a papír törlőben, majd nagy levegőt vesz. - Mehetünk?
Csak bólintok és összeszedve a tányérokat, útnak indulunk.
Nos, mint említettem, a szép pofi sokszor rút dolgokra készteti az embert, Norah pedig szó szerint gyönyörű.
Elég egy hét, hogy tudjam, mi folyik itt a börtönben és Norah miért mondta ezt az előbb.

            Négy évvel ezelőtt, Norah, mindösszesen tizennyolc volt, az a kopasz rohadék, Emmer, a főnök, pedig megerőszakolta. Az orvos, mikor megállapította, hogy terhes, Emmer már készítette a tenyerét, hogy addig verje míg nemcsak a magzat, de Norah is belehal. Így is kevésen múlott. Csak az egyesség, ami megakadályozta abban, hogy mindketten oda vesszenek.

Minden hétvégén, délután, volt egy ember.
Norah pedig odaadja magát az összesnek, teljesíti minden óhaját és kívánságát míg a pénzt Emmer kapja.
Cserébe megtarthatta a kicsit. És cserébe nem adják el se őt, se Bent senkinek.
És hogy nekem mi a közöm mindehhez? Nos, én vagyok a gyertyatartó. Pontosabban, csak vigyáznom kell, hogy azok, akik nem tudják, mi is történik a négy fal között, ne is tudja meg. Mert vannak, akik nem tudják, mi folyik itt, és sajnos vannak olyanok is, akik saját magukról se tudnak semmit, egyszerűen csak vannak a világon.
Szóval, ha valaki erre téved és szeretne valamit a mosóban, én szépen elküldöm őt, valami sablon, "csőtörés van" szöveggel, míg ők ketten, el nem végzik a dolgukat..
Eddig egy ember volt, aki vigyázott Norah üzletére, de azt megvásárolták.
Igen, szó szerint megvette a lányt valaki, nem kis pénzért. Azóta sincs róla hír.
Látom, a lány szemében a rettegést, ahogy lassú léptekkel haladunk előre. És azt, ahogy próbálja legyőzni az undort.
- Ha bármi van... - állítom meg a lányt a karjánál fogva az ajtó előtt. - kiálts! - a hangom nem több, mint elfojtott suttogás, mert bár a kamerák hangot nem vesznek fel, jobb félni.
- Ugyan, mi tudnál tenni? - néz rám szomorú szemekkel a lány, majd választ se várva, benyit.
Apám vadász, szóval, tudnék biztosan tenni valamit, nem hiába tanultam meg vadat nyúzni és úgy rúgni, hogy a másiknak jobban fájjon. Viszont igaz, most sebesülten tényleg nem tudnék tenni semmit.
Egyszer volt eddig csak, hogy itt álltam. Semmi hangot nem hallottam, ahogy most sem. Semmi nesz nem jött ki a zúgó mosógépek zöreje közül, mégis borsózik a hátam ettől a csendtől.
Több, mint egy órával később, egy vékony, tetovált alak, teli vigyorral lép ki az ajtón és alig feltűnően, felhúzza a sliccét, majd mintha semmi sem történt volna, elsétál előttem, alaposan végig mérve. Undorodva húzódok a falhoz, majd mikor elfordul a sarkon, azonnal benyitok.
Norah, az egyik mosógép oldalának támaszkodva, igazítja meg magán a ruhát, amin egy nagy darab szakadás virít. De a legszembetűnőbb, az a vörös szeme a sírástól.
- Baszki. - sietek hozzá és kényszerítem, hogy rám nézzen.
- Semmi baj! - mosolyog rám két könnycsepp között. - Minden oké, jól vagyok. - a hangja rekedt, de a tartása egyenes, ahogy megtörli vizes ronggyal magát. - Már ezt csinálom négy éve, megszoktam, ha valaki durvább. - mikor végez a piszkos ruha darabot, bedobja az egyik üresen álló mosógépbe. - És Ben is jó helyen van. Itt jó helye van. Máshol, ki tudja, mi várna rá.
A szavai durvák, de igazak. Egy hete nem hallok mást se, csak hogy ezt is eladták, meg az is elment, és se híre se hamva az illetőnek. Valaki azt is mesélte, szimplán megölik, és eladják a húsát, állathús híján. Még jót is nevetett rajta az alak, hogy mi meg azt esszük.
De a fene se tudja. Lehet igaza van. Apámmal évek óta a vadonban éltünk, de mi is össze tettük a kezünket, ha sikerült elejteni egy két nyulat vagy mókust. És bár, ahogy az évek teltek, úgy gyarapodott az állatok száma, mégsem vetett fel minket a hús.
És Norahnak igaza van, hiszen itt a börtönben nincs annyira rossz élete az embernek. Ha esik van fedél a feje fölött, a hidegben betakarózhat, kap ételt, italt, és jó szöveggel, ami nekem sajnos nincs, védelmet a késelésektől.
Mégis, este elalvás előtt, csak azon tud járni az eszem, tényleg így van e?
Mert ha igen, apám hatalmas nagy slamasztikába került kint!

*******************************************************************************

Lassan két hete rostokolok itt, sérült, bicebóca kislányként, és kezdek aggódni a saját épségemért.
Eddig szerencsém volt, hiszen senki nem szólt hozzám egy szót sem, én se szóltam senkihez és a nagy tömegben, ami a majd' hatszáz főt jelenti, senkinek sem tűntem fel. Viszont, valahogy egyre több szempárt érzek magamon, ahogy a sorok közt haladok, vagy ahogy takarítok a folyosókon.
Norah, pedig, a mai napon, alátámasztotta ezt nekem.
- Kezdenek sustorogni rólad. Hallottam, ahogy páran azt állítják, már megvoltál nekik. - a hangja kimért, de nem ettől ráz ki a hideg. A felmosónyél a kezemben megáll, és az ujjaim kezdenek fehéredni a szorításban. - Azt hiszem, kezdhetsz félni.
Némán nyelem le a mondani valómat, miközben Norah finoman ráfog a kezemre és kényszerít, hogy kiszabadítsam az ujjaim szorítása alól a nyelet.
Istenem, ha jó lenne a lábam!
Nem tudok mit csinálni, egyszerűen felsétálok a cellámba és behúzódok az ágyra. Óvatos mozdulattal görgetem fel a nadrágszárat a sebes lábamon és nézek végig a varraton. Hét öltés, frissek, és néhol így is fel- felszakadt a bőr a megerőltetéstől. Ezzel a lábbal nem tudnék futni, hiába tudom, hogy a padlásnál nincs rendesen szigetelés és ki tudnék szökni hajnalban, mikor az őr nem figyel. Nem jutnék messzire. És ha ezek megint elkapnak, nem kímélnek, az biztos.
Valami mást kell kitalálnom.
- Hékás! Hallasz? Eressz már! - Norah hangja egy emeletről lejjebb szól, de innen is kihallom a remegést a hangjából.
- Ha azt mondom, most baszlak meg, akkor te most tartod a segged, ribanc! - érkezik egy öblös válasz, nekem pedig nem kell több, azonnal felpattanok. Hiába, apám megtanított arra, hogy a gyengéket védelmezni kell. Ráadásnak, a háttérben szipogó gyerekhangtól csak még paprikásabb lett a hangulatom, így érthető, hogy Emmer is meglepődik, mikor szó szerint nekivágódok és a vállánál fogva taszítok egyet rajta.
- Hagyd őt békén te rohadék! - a hangom szakaszos, néhol elmegy, de a feszültség késsel vágható a folyosón, aki ott tartózkodik, mind felénk pillant. Emmer felvont szemöldökkel néz végig rajtam, majd ahelyett, hogy a várva várt pofont kiosztaná, felnevet. Elsőnek csak halkan, majd egyre hangosabban, mintha csak most esett le volna a poén csattanója.
- Szóval mégis tudsz beszélni, Niki? - kérdezi nevetve, de a válaszadásra nem ad lehetőséget, mert a kézfeje az arcomon landol, én pedig a vaskorlátnak ütközök a lendülettől, majd' átesve azon. - Hazudtál nekem! - ez nem kérdés volt, hanem megállapítás. Szerencsémre, hogy rövidre lett vágva a hajam, így csak fél maroknyit tud kitépni a fejemből, mikor a kendőnél fogva vissza emel maga elé és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Jó fejjel magasabb nálam, és szürke szemei félelmetesen csillannak meg a tompa fényben. - Mit szólnál, ha azt mondom, a te hangodat akarom hallani, miközben seggbe raklak? - a szavai ostorként érnek el hozzám, összerezzenek a hanglejtésétől. - Szeretnéd tudni milyen? - olyan közel hajol hozzám, hogy alkoholos lehelete hányingert kelt bennem, de a háttérben zajló "ereszd el" és a "kérem bácsi ne bántsa" szavak, valahogy közelebb visznek az émelygéshez, mint a bűz.
- Megteszem! Könyörgöm! Csak ne bántsd! - Norah kezei kalimpálnak előttem és Emmer előtt, félre vezetve az akciót, hogy bűzös száját az enyémre tapassza. - Bármit! Csak ne bántsd!
Emmer hosszasan nézi Norah kétségbe esett próbálkozását, majd végül elereszt, és utánam köpve az anyámat szidja. Aztán, mintha ez olyan mindennapos lenne, illedelmesen kinyújtja a kezét Norah reszkető keze felé, a lány pedig elfogadja és így, kézen fogva elsétálnak.
Ben pedig csak sír és sír, megállás nélkül, magába roskadva.
- Hékás! - lépek oda hozzá és testemmel takarom a távozó "gerlepárt", meggátolva, hogy utánuk szaladjon. - Nem szabad az egereket itatni, hallod?
Nem szól semmit, csak mögém néz, és mikor látja eltűnni az anyját, bájologva azzal, aki az előbb majdnem megvert mindkettőnket, a lábamhoz csapódik és szorosan átölel zokogva. A szívem szakad meg ettől a látványtól, és egyszerűen nem tudok mást tenni, csak ellenkezve a fájdalommal a lábamban, lehajolok és az ölembe kapom őt. Ben pedig úgy szorít, mintha az élete, és talán az anyjáé múlna rajta.
Nem tudom pontosan, mennyi ideig volt így az ölemben, de már régóta ültünk az ágyon. Próbáltam őt nyugtatni, és vigasztalni, meg kitalált sztorikkal felvidítani, régi, gyerekkorombeli mesékkel, de sehogy sem akart csitulni a rázkódása, míg végül, a fáradtság nyert felette.
Most pedig itt alszik az ölemben egy ötéves kisfiú és csak remélni tudom, hogy az álomvilágában sokkal jobb helyen van, mint itt a valóságban.

" Ha az ember olyat lát, ami nem helyén való, akkor igenis "ugrálni" kell! "

Virginia Macgregor