Harmadik pecsét: A vörös ló

Sziasztok! :)

Lassan, de biztosan halad előre a történetszál, újabb kis apró titkok kerülnek napfényre, és ahogy az lenni szokott, a bonyodalmakból sincs elég.
De hiszen ilyen ez a börtön élet, ami, megsúgom, nem fog sokáig tartani.  Szóval ha eddig azért nem olvastál bele, mert azt gondoltad, börtönben fog játszódni az egész akkor megnyugtatlak.
EZ NEM EGY BÖRTÖN RÉMTÖRTÉNET!
Ez sokkal rosszabb!

A részhez jó szórakozást kívánok és hamarosan újra jelentkezem!
Addig se hagyjon el titeket a remény :)
Amber,



A félelemek... csak halvány utánzatai annak a rettegésnek, amellyel minden gyermek szembekerül a sötétben (...), ami ott sandít és motoz és fenyeget, ahova már éppen nem látni.

Stephen King

             Lassan négy hete, ülök itt a kis cellában, összegömbölyödve a pokrócomba, félve nézve ki a rácsok közt. Sajnos beigazolódott a gyanúm, híre ment a kis akciómnak, és kifejezetten felkeltettem jó pár embernek a figyelmét is, erre utal a sok cuppogás és hurrogás, az ebédeknél és vacsoráknál, mikor kidugom a fejem a cellámból.

Néhány napja csak, hogy Norah feláldozta magát értem. És azóta ha meglát, elfordul tőlem. Bár gyorsan teszi ezt, mégis látom, hogy könnyes a szeme, úgy, ahogy nekem is.

Ismét nem szólok egy szót sem, némán teszem meg mindennap ugyanazt a körutat, a börtön foglyaként.

             Reggel hatkor ébresztés, gyors mosakodás, majd reggeli és egy fél órás séta az udvaron, ahol leginkább csak a kerítés mentén haladva szemlélek rá erre a lepusztult világra. Délelőtt takarítás, vagy az ebéd elkészítése, mikor hova kellek Margaretnek a főkonyhásnak, majd ebédszünet, és újabb fél óra séta az udvaron. Aztán fél négyig szabad foglalkozás amit az ágyon töltök meghunyászkodva, majd fél négykor kontroll, és utána ismét szabadon lehet járni kelni a sorok között.

Aztán este nyolckor fürdés, kilenckor lámpaoltás, majd másnap kezdődik minden előröl.

Norah ugyan nem szól de Benjamin mindig integet és kapva meghallom, ahogy rólam kérdez. És Norahnak mindig ugyanaz a válasza: Nem szabad!

Fáj a lelkem, ha még nekem van olyanom. És félek, mert takarítás közben a cellákat járva folyton cuppognak felém a férfiak, és volt, aki már rá is fogott a fenekemre.

De mindent el kell tűrnöm, mert bár a lábam jobban van, mégsem tudnék olyan erővel rúgni, ahogy apa tanította nekem, a futás pedig még mindig kizárva. Arról nem beszélve, hogy minden nappal egyre jobban rettegek, vajon mikor kerülök én is sorra.

- Csak egy kicsit eljátszunk. - Behízelgő nyálas szöveg üti meg a fülem a folyosón, és ajtó csukódása zárja ezt. Azonnal felocsúdok és kimászok az ágyból, majd félve szétnézve, neki indulok az ismert útnak, ami a mosókonyhára vezet. Ami legelsőnek feltűnik, az a csörtetés és egy tompa puffanás.

Hevesen dobogó szívvel tárom ki az ajtót és a lélegzetem is elakad, amikor meglátom, miként fekszik a letepert síró lányon egy csont sovány, fogatlan dög. A férfi riadtan néz fel rám, majd mögém az ajtóra pillant és villámgyorsan felpattan a járólapról.

- Szia édes! - lassan lopakodik felém, mintha csak egy becserkészendő préda lennék neki. - Mi járatban vagy erre? Ismerős az arcod, de nem tudlak hova tenni. - a hangja hányingert keltő, a szeme jobban csillog, mint kéne és a pupillája is sokszorosára nőtt az elfogyasztott drogtól, amit sikerrel becsempésztek, de meg tudom valahogy őrizni a kontrollt és a kezem összeműködik az agyammal. Lassan csukom be magam mögött az ajtót, majd erőt véve magamon, félszegen a férfira mosolygok.

- Még új vagyok itt. És kíváncsi. Nagyon, nagyon kíváncsi... - a hangom akár egy repedt sarkúé, még Norah is meglepődik a viselkedésemen, nemhogy én. Honnan szedtem ezt a bátorságot, fogalmam sincs. De itt van most bennem és hagyom, had bontakozzon ki. - Mi történik itt?

- Ó te édes kis lányka! - a pasas már közel áll hozzám, és még eltűröm neki azt is, hogy finoman végig simítson a karomon egy ujjával. - Mindjárt megmutatom neked!

A mosolyom az arcomra fagy, ahogy egy karlendítéssel nyakon csapom, pontosan ott, ahol a nyaki artéria dudorodik, elérve azt a fickónál, hogy egy pillanatig elkábuljon. Aztán jött a második csapás, amikor is a tenyeremmel felfelé tolva az orrába ütök, hallhatóan eltörve annak porcát, kisebb véráramot indítva elő a pasi mindkét orrlyukából.

A fickó azonnal sápítozni kezdett, de a harmadik, azaz a nyak köré fonódó gyilkos szorítástól, amit a hátára tapadva mérek rá, szinte azonnal el is némult, miközben tehetetlenül kapaszkodott a csontos, de erős kezeimbe, egyre lentebb csúszva, az én szintemre süllyedve, megkönnyítve az erő kifejtést.

A haja zsíros volt és büdös, összeállt a mocsoktól, de hogy elérjem a kellő hatást, egyenesen a fülébe kellett suttognom a szavakat.

- Egy esélyed van. Meg ne lássalak még egyszer. És kuss a neved, értem? - végig Norah kételkedő és félő szemeibe néztem, tudatva vele, hogy nagyobb a történetem, mint azt gondolta. A fickó csak bólogatni tudott egyet, és tátogva levegőért kapott.

Hirtelen eresztettem el, ő pedig a földre rogyott köhögve. Rettegő szemeit csak egyszer emelte rám, majd pólójának ujját letépve befogta vérző orrát és úgy rohant el a mosóból, mint egy agár.

A kezem reszketett és csurom vér volt, de a szívemben a büszkeség felülmúlt, mindent. az a sok feszültség végre feloldódni látszott bennem.

- Ki vagy te? - Norah félve suttogta a szavakat, reszketve térdelt fel és állt lassan lábra, de a remegése bizonytalanná tette, hogy úgy is tud maradni. - mégis mi a fene történt?

Hatalmas levegőt kell vegyek, hogy összeszedetten tudjak beszélni és csakis annyit áruljak el, amennyit muszáj.

- Édesapám évtizedek óta vadász, megtanított egy két dologra, amióta kitört a Nagy háború. 2016 óta a vadonban laktunk és tudod, a szükség nagy úr! Meg kellett tanulnom, hogyan védjem meg magam. - lassan, artikuláltam ejtem ki a szavakat, remélve, nem kap sokkot a látottaktól Norah és nem kezd el sikítozni. - Kérlek! Ha elárulod... nem tudlak többé megvédeni.

- Megvédeni? - a lány hangja felháborodott, rettentő magas és vékony. Lerí róla a rettegés ezer arca. - te tudod mit tettél az előbb? Az a patkány, azonnal Emmerhez fog rohanni és helyben kivégeznek mindkettőnket!

- Én nem így látom. - rázom a fejem és felmutatom neki a markomban elrejtett kis zacskót, amit a fojtás közben szereztem meg a farzsebéből. - ha ez fontos a számára, márpedig igencsak szereti a kristályt, akkor csendben marad.

Norah hitetlen szemekkel néz rám, sűrűket pislogva, miközben a mellkasa remegve emelkedik és süllyed az izgalomtól.

- Gyere, bebizonyítom. - teszem vissza zsebre a kis zacskó drogot, majd kinyitom az ajtót és kilépek rajta.

A börtön csendes, pontosan úgy, mint ahogy hagytam.

Mintha semmi sem történt volna, lépek előre a folyosón, Norah pedig mögöttem, kissé közelebb hozzám, mint kéne.

De sehol semmi, egy őr se mozdul felénk, egy rab se támad ránk útközben, ahogy haladunk vissza a cellánkba. Mindenhol csend van és nyugalom.

Egyenesen Norah cellájáig kísérem a lányt, ahol Ben, épp Margarettel játszik. Ahogy elnézem, egyikük sem örül annak, hogy a másikkal kell töltenie a szabad idejét, de mikor észre vesznek minket, mosoly szalad fel az arcukra.

- Marge... - szól halkan Norah, és minden szem felé szegeződik. Majd felém, hogy aztán kérdőn újra Norah pillantását kapják el. - köszönöm hogy vigyáztál Ben -re.

- Szóra sem érdemes, tudod, hogy szívesen segítek neked. - Valahogy azt érzem, a neked szó direkt lett kihangsúlyozva, és csakis miattam. - Lassan vacsora, mosakodjatok le. - Ahogy felállt, alig feltűnően, de végig nézett mindkettőnkön és mikor meglátta a kezemen a megalvadt vért, hatalmasra nőtt a pupillája. - Mi történt?

- Segítek a konyhán. - ajánlottam fel azonnal, és állva a szúrós tekintetet vártam, hogy bele egyezzen.

Margaret csak bólintott egyet én pedig a mellkasom előtt összefont karral, eltakarva a véres kezem, követtem őt a konyháig némán. Csak amikor ketten maradtunk akkor szólaltam meg újra.

Elmeséltem neki, hogy az a drogos meg akarta erőszakolni Norah -t és nem tehettem mást, mint hogy közbeléptem. Elárultam neki azt is, hogy éveken át tanultam az önvédelmet, mert a vadonban szükségem volt rá párszor. És elárultam, hogy nálam van annak a rohadéknak a heti adagja, szóval bebiztosítottam magam egy kis ideig. De Marge azonnal rátapintott a lényegre, ahogy befejeztem a történtek elmesélését.

- Azt tudod, hogy keddenként kapnak friss árut. És bár nálad van a cucc, attól még kereshet máshol pénzt, amin újat tud venni. Akkor pedig...

- Nem biztos a csend sem, tudom. - bólintok lassan és elkezdek pucolni egy krumplit. - Ezért vagyok itt.

- Tőlem kérsz segítséget? - fogja le a kezem és tereli magára a figyelmem. - Miből gondolod hogy segítek neked?

- Nem magamnak. Nekik. - csak fél szemmel figyelem őt, nem merek egészen felnézni rá, félő, meglátná a turpisságot a szavaim mögé bújva.

Margaret hosszasan néz, elmélkedve, kutatva valami után, amit ha nagyon akar megláthat.

- A kisfiú miatt. - válaszol hosszas csend után, majd kivesz egy kést a tárolóból és ú is pucolni kezd egy nagy darab krumplit. - De csakis miatta!

A szívem hatalmasat dobban a tudattól, hogy Margaret és az évek alatt megszerzett hatalma most az én oldalamon áll és védelemmel szolgál. Végre, hosszú hetek múltán egy őszinte mosoly fut végig az arcomon, ahogy pucolom a krumplit a vacsorához.

#################################################################################

         Több, mint egy hónapja történt az incidens, én pedig nem gyógyulok olyan rohamban, ahogy szerettem volna. A lábam ugyan már rehabilitálódik az éjszakai edzésektől, de még gyenge, erőtlen és az izmaim petyhüdtek. Igaz, megtévesztő lehet, hogy még mindig sántítva járok, holott már nincs rá szükségem. De ezt leszámítva, minden a legnagyobb rendben.

Egy hónap alatt, sikerült újra közel kerülnöm Norahhoz, aki azóta nem vállal kuncsaftot.

Amióta beszéltem Margarettel, szemmel láthatóan javult, visszatért az étvágya is és színnel teli lett sápadt arca, akárcsak Ben édes pofija.

Az a nyavalyás pedig, betartotta az ígéretét míg én három részre osztottam az adagját és úgy adtam neki vissza a drogot, Margaret segítségével elintézve, hogy ne kapjon újabb adagot addig míg én nem akarom. Természetesen, meg van a magamhoz való eszem, így alkut kötve a rohadékkal tettem mindezt. Ő megkapja a drogot, én pedig információt kapok mindenről!

Hol van Emmer, mikor váltják egymást az őrök, hol vannak a működő és nem működő kamerák és a legfontosabb, mikor lesz újra vásár. 

Az utolsó adagot az ujjaim között táncoltatva ülök a cellámban, és várom, hogy cserébe kapjak megint némi információt a legutóbbi alku tárgyáról.

- N! - lép be csoszogva a rácson túlra a kiéhezett adagjáért Pete, a patkány - hallottam valamit, lehet érdekelne. - a hangja behízelgő, vicsorgása mint egy veszett kutyáé, amit mosolyként szolgáltat. Örül ahogy végig néz a kezeim között lévő kis zacskón.

- Ezt örömmel hallom. - emelem fel rá a tekintetem és megpaskolom magam mellett a matracot, jelezve, hogy üljön le és meséljen. Pete összepréselt ajkakkal, amikben most az újonnan szerzett piercingje virít, sétál közelebb hozzám és ül le mellém, tisztes távolságban. - Halljam!

Nem szól egy szót sem, csak felém nyújtja a kezét és félősen rám néz.

Nagyot sóhajtva bele egyezek és odaadom neki az utolsó adagot. De mikor már ráfogna, hirtelen kapom ki a kezéből a tasakot és mosolyogva közelebb hajolok hozzá.

- Ha bemersz csapni, nem csak szétverem a fejed a csempén, de a következő friss adagból se kapsz. - a hangom fenyegető, és csábító számára, látom ahogy az új adag reményére felcsillan a szeme, mint egy éhes macskának az egér láttán.

Pete tenyerébe ejtem a tasakot ó pedig már zsebre is vágja azt, majd felbátorodva, mintha már évek óta ivócimborák lennénk, közelebb húzódik, és mesélni kezd.

- Tegnap este ahogy takarítottam a negyediken, hallottam, miként beszél Emmer egy alakkal a telefonon. A vásárról volt szó, és azt mondta, hogy a héten még meg ejtik, de azt nem tudom, melyik nap. Viszont Emmer nagyon izgatottnak tűnt, ami arról ad következtetést, hogy nagy summa üti nemsokára a markát.

- Tudod ki a vevő?

- Nem, de az biztos, hogy férfi hangot hallottam. - úgy néz rám, mintha valami hatalmas titkot árult volna el, a szeme ragyog az izgalomtól. - Lehet... lehet tudni, mi lesz a friss adag? Heroin? Ó, kérlek mond hogy az!

- Drága barátom! - állok fel mellőle és  vigyorgok fel rá kajánul, majd kinézve a rácsok között, gyorsan a zsebembe nyúlok és lazán felé dobom a "friss" árut. Pete mohón kap utána és elkerekedett szemmel bámulja a tasak tartalmát. - Be kel valljam, hazudtam - Mikor kiejtettem a szavakat a számon pete arca elkomorodott. - Már a héten megjött hozzám a cucc, de nem akartalak felturbózni nagyon. Viszont, ezért az információért cserébe, azt hiszem, megérdemled.

- Atya úr Isten! - suttogja újra boldogan és mikor átadom neki ő sietve máris elrejti a pólója hajlatába. - ha tudom...

- Van még, ott, ahonnan ez jött, szóval csak nyugi. - remélem, nem feltűnően nyálas a hangom és nem vesz észre semmit a játékomból. - Vigyázz rá, mert ez durva. Csak kevés kell belőle.

- Persze, persze! - bólogat hevesen, majd már ki is surran mellettem a cellából.

Ahogy biztos távolságba ér, kieresztem az addig ökölbe szorult kezemet és hatalmasat sóhajtok.

Egy!

Biztosra merem venni, hogy a régi droghoz hozzá sem nyúl, mert azt már ismeri és azonnal az újat szívja fel.

Kettő!

Biztosra merem venni azt is, hogy nem tartja be a mértéket és ha szerencsém van, még felturbózza a másik csomaggal, hogy jobban üssön.

Három!

Biztosra merem venni, hogy ez lesz az élete legütősebb drogja, amit valaha is felszívott...

Egyeseket nem érdekelnek a logikus dolgok, mint a pénz. Velük nem lehet üzletelni, erőszakoskodni, érvelni, vagy alkudozni. Ők csak nézni akarják, ahogy elpusztul a világ.

Batman c. film.

Második pecsét: Fehér ló, lovas nélkül

A rabság így működik. Az ember nem megtörik, csak elfárad és belefásul az egészbe, aztán inkább hagyja, had cibálják. Idővel majd csak véget ér az egész valahogy.

Felkai Ádám

                A cella, ahova kerültem nyirkos, hideg és kegyetlen kicsi, épp csak elfér benne egy vécé és egy kézmosó, amit jó indulattal se lehet higiénikusnak nevezni. A fürdést a közös mosdóban végzik a nők, külön ugyan a férfiaktól, de elválasztó falak és függönyök nélkül. Csak egy hosszú cső, amire fel van szerelve sok zuhanyrózsa, a talpunk alatt pedig penészes lefolyók, amik túl szűkek, még nekem is, pedig az egy hét alatt, amióta itt vagyok, fogytam pár kilót.

Igaz, napi háromszor adnak enni, de az mindösszesen arra elég, hogy kihányjam. Undorító, több napos főzelékek és száraz kenyér, amit kapásból nem eszek meg. Hiába vagyok immúnis, a félelem ott él bennem.
Ahogyan a düh is, ami késztet az életben maradásra.
Meg kell találnom apát!
Tudom, miért vitték el, és sejtem is, kik voltak, de itt nem tudok semmit se kezdeni ezekkel az információkkal.
Szerencsémre, vagy talán épp nem, de az ittlévők közül egy ember sincs, akinek szemet szúrtam volna. Lehet annak a kopasz főnöknek, más terve van velem, vagy csak megfeledkezett rólam, hogy bemutasson mindenkinek, nem tudom, de sikerült egy kendővel a fejemen, elvegyülni a sok női társam között. Viszont azt tudom, hogy nagyon gyorsan el kell tűnnöm innen!
- Ne csak kotorászd, edd is meg. - szól csendesen Norah, a szőke hajú lány, akinek időközben megtudtam a nevét.
- Bocs. - suttogom és fintorogva, de veszek a főzelékből egy fél kanálnyit.
- Nem neked mondtam. - néz rám a lány, majd oldalba böki a mellette ülő kisfiút. A fia, Benjamin.
- De anya, ez volt tegnap is meg azelőtt is. - alig múlt öt, mégis olyan eszes, hogy semmivel nem lehet becsapni.
- Attól még jó. És meg kell enni. Látod? N is eszik belőle. - mutat rám hivatkozva Norah. Ben, szürke szemeit rám emeli és kíváncsian várja, hogy a szeme láttára is letuszkoljam azt a lencsének nevezett barna valamit.
Hosszasan farkas szemezünk a kisfiúval, majd finnyásan felhúzva az orrom a számhoz emelem a falatot és egy nyelésre leküldöm, hogy még az ízét se érzem. Ben eltátott szájjal mered rám, majd az anyjára, és vissza rám.
- N! Te eszel! - a hangja játékos, mosolyognom kell tőle. - Na, jó, ha te is, akkor én is.
- Ez a beszéd! - kócolja össze sötétszőke haját az anyja majd folytatják az evést némán.
Elképesztő abba belegondolni is, hogy mindösszesen egy hete vagyok itt, de már a második naptól fogva belekúszott a fejembe és a szívembe ez a kis krapek.
És Norah szerint, felnéz rám a fia!
Az első napokban tartózkodtam minden nemű barátkozástól és ismerkedéstől, de ez a kisfiú, az anyja tiltásának ellenére belopózott hozzám, miközben ő a sebemet kötözte újra nap mint nap. Aztán már odajött hozzám ebédkor és a szünetekben is, amit az udvaron kell tölteni, elalvás előtt pedig állandóan mellettem volt és nyaggatott. Nem szóltam én egy szót sem, de ő csak mondta és mondta, megállás nélkül. Tőle kaptam a nevet is. N. Azt mondta, olyan egyszerű ez a név, mint én.
És mivel kicsi vagyok, nem illik hozzám egy hosszú név.
- Ma mit csinálunk N? - fordul hozzám Ben kíváncsian. - Bújócskázhatnánk a mosodában, vagy éppen barkóbázhatunk is. De ha megtalálom a filctollamat, rajzolhatok egy játékot és társasjátékozhatunk.
- Kicsim, szerintem nem akar most játszani N. - szól helyettem Norah, majd sokat sejtető pillantással rám néz. - És a mosodába nem jöhetsz be mindig. Majd addig a konyhás nénivel maradsz, jó?
- De neki hányás szaga van! És állandóan összekócolja a hajam. - Szegény kisfiú, fogalma sincs, mennyivel jobb neki a konyhás nénivel, mint nekem nemsokára a mosóban. - Kérlek anyu!
- Sajnálom. De nem lehet. Margaret néni szeret téged. És vigyáz rád! Nekünk pedig dolgozni kell. - Norah idegesen törli meg a kezét a papír törlőben, majd nagy levegőt vesz. - Mehetünk?
Csak bólintok és összeszedve a tányérokat, útnak indulunk.
Nos, mint említettem, a szép pofi sokszor rút dolgokra készteti az embert, Norah pedig szó szerint gyönyörű.
Elég egy hét, hogy tudjam, mi folyik itt a börtönben és Norah miért mondta ezt az előbb.

            Négy évvel ezelőtt, Norah, mindösszesen tizennyolc volt, az a kopasz rohadék, Emmer, a főnök, pedig megerőszakolta. Az orvos, mikor megállapította, hogy terhes, Emmer már készítette a tenyerét, hogy addig verje míg nemcsak a magzat, de Norah is belehal. Így is kevésen múlott. Csak az egyesség, ami megakadályozta abban, hogy mindketten oda vesszenek.

Minden hétvégén, délután, volt egy ember.
Norah pedig odaadja magát az összesnek, teljesíti minden óhaját és kívánságát míg a pénzt Emmer kapja.
Cserébe megtarthatta a kicsit. És cserébe nem adják el se őt, se Bent senkinek.
És hogy nekem mi a közöm mindehhez? Nos, én vagyok a gyertyatartó. Pontosabban, csak vigyáznom kell, hogy azok, akik nem tudják, mi is történik a négy fal között, ne is tudja meg. Mert vannak, akik nem tudják, mi folyik itt, és sajnos vannak olyanok is, akik saját magukról se tudnak semmit, egyszerűen csak vannak a világon.
Szóval, ha valaki erre téved és szeretne valamit a mosóban, én szépen elküldöm őt, valami sablon, "csőtörés van" szöveggel, míg ők ketten, el nem végzik a dolgukat..
Eddig egy ember volt, aki vigyázott Norah üzletére, de azt megvásárolták.
Igen, szó szerint megvette a lányt valaki, nem kis pénzért. Azóta sincs róla hír.
Látom, a lány szemében a rettegést, ahogy lassú léptekkel haladunk előre. És azt, ahogy próbálja legyőzni az undort.
- Ha bármi van... - állítom meg a lányt a karjánál fogva az ajtó előtt. - kiálts! - a hangom nem több, mint elfojtott suttogás, mert bár a kamerák hangot nem vesznek fel, jobb félni.
- Ugyan, mi tudnál tenni? - néz rám szomorú szemekkel a lány, majd választ se várva, benyit.
Apám vadász, szóval, tudnék biztosan tenni valamit, nem hiába tanultam meg vadat nyúzni és úgy rúgni, hogy a másiknak jobban fájjon. Viszont igaz, most sebesülten tényleg nem tudnék tenni semmit.
Egyszer volt eddig csak, hogy itt álltam. Semmi hangot nem hallottam, ahogy most sem. Semmi nesz nem jött ki a zúgó mosógépek zöreje közül, mégis borsózik a hátam ettől a csendtől.
Több, mint egy órával később, egy vékony, tetovált alak, teli vigyorral lép ki az ajtón és alig feltűnően, felhúzza a sliccét, majd mintha semmi sem történt volna, elsétál előttem, alaposan végig mérve. Undorodva húzódok a falhoz, majd mikor elfordul a sarkon, azonnal benyitok.
Norah, az egyik mosógép oldalának támaszkodva, igazítja meg magán a ruhát, amin egy nagy darab szakadás virít. De a legszembetűnőbb, az a vörös szeme a sírástól.
- Baszki. - sietek hozzá és kényszerítem, hogy rám nézzen.
- Semmi baj! - mosolyog rám két könnycsepp között. - Minden oké, jól vagyok. - a hangja rekedt, de a tartása egyenes, ahogy megtörli vizes ronggyal magát. - Már ezt csinálom négy éve, megszoktam, ha valaki durvább. - mikor végez a piszkos ruha darabot, bedobja az egyik üresen álló mosógépbe. - És Ben is jó helyen van. Itt jó helye van. Máshol, ki tudja, mi várna rá.
A szavai durvák, de igazak. Egy hete nem hallok mást se, csak hogy ezt is eladták, meg az is elment, és se híre se hamva az illetőnek. Valaki azt is mesélte, szimplán megölik, és eladják a húsát, állathús híján. Még jót is nevetett rajta az alak, hogy mi meg azt esszük.
De a fene se tudja. Lehet igaza van. Apámmal évek óta a vadonban éltünk, de mi is össze tettük a kezünket, ha sikerült elejteni egy két nyulat vagy mókust. És bár, ahogy az évek teltek, úgy gyarapodott az állatok száma, mégsem vetett fel minket a hús.
És Norahnak igaza van, hiszen itt a börtönben nincs annyira rossz élete az embernek. Ha esik van fedél a feje fölött, a hidegben betakarózhat, kap ételt, italt, és jó szöveggel, ami nekem sajnos nincs, védelmet a késelésektől.
Mégis, este elalvás előtt, csak azon tud járni az eszem, tényleg így van e?
Mert ha igen, apám hatalmas nagy slamasztikába került kint!

*******************************************************************************

Lassan két hete rostokolok itt, sérült, bicebóca kislányként, és kezdek aggódni a saját épségemért.
Eddig szerencsém volt, hiszen senki nem szólt hozzám egy szót sem, én se szóltam senkihez és a nagy tömegben, ami a majd' hatszáz főt jelenti, senkinek sem tűntem fel. Viszont, valahogy egyre több szempárt érzek magamon, ahogy a sorok közt haladok, vagy ahogy takarítok a folyosókon.
Norah, pedig, a mai napon, alátámasztotta ezt nekem.
- Kezdenek sustorogni rólad. Hallottam, ahogy páran azt állítják, már megvoltál nekik. - a hangja kimért, de nem ettől ráz ki a hideg. A felmosónyél a kezemben megáll, és az ujjaim kezdenek fehéredni a szorításban. - Azt hiszem, kezdhetsz félni.
Némán nyelem le a mondani valómat, miközben Norah finoman ráfog a kezemre és kényszerít, hogy kiszabadítsam az ujjaim szorítása alól a nyelet.
Istenem, ha jó lenne a lábam!
Nem tudok mit csinálni, egyszerűen felsétálok a cellámba és behúzódok az ágyra. Óvatos mozdulattal görgetem fel a nadrágszárat a sebes lábamon és nézek végig a varraton. Hét öltés, frissek, és néhol így is fel- felszakadt a bőr a megerőltetéstől. Ezzel a lábbal nem tudnék futni, hiába tudom, hogy a padlásnál nincs rendesen szigetelés és ki tudnék szökni hajnalban, mikor az őr nem figyel. Nem jutnék messzire. És ha ezek megint elkapnak, nem kímélnek, az biztos.
Valami mást kell kitalálnom.
- Hékás! Hallasz? Eressz már! - Norah hangja egy emeletről lejjebb szól, de innen is kihallom a remegést a hangjából.
- Ha azt mondom, most baszlak meg, akkor te most tartod a segged, ribanc! - érkezik egy öblös válasz, nekem pedig nem kell több, azonnal felpattanok. Hiába, apám megtanított arra, hogy a gyengéket védelmezni kell. Ráadásnak, a háttérben szipogó gyerekhangtól csak még paprikásabb lett a hangulatom, így érthető, hogy Emmer is meglepődik, mikor szó szerint nekivágódok és a vállánál fogva taszítok egyet rajta.
- Hagyd őt békén te rohadék! - a hangom szakaszos, néhol elmegy, de a feszültség késsel vágható a folyosón, aki ott tartózkodik, mind felénk pillant. Emmer felvont szemöldökkel néz végig rajtam, majd ahelyett, hogy a várva várt pofont kiosztaná, felnevet. Elsőnek csak halkan, majd egyre hangosabban, mintha csak most esett le volna a poén csattanója.
- Szóval mégis tudsz beszélni, Niki? - kérdezi nevetve, de a válaszadásra nem ad lehetőséget, mert a kézfeje az arcomon landol, én pedig a vaskorlátnak ütközök a lendülettől, majd' átesve azon. - Hazudtál nekem! - ez nem kérdés volt, hanem megállapítás. Szerencsémre, hogy rövidre lett vágva a hajam, így csak fél maroknyit tud kitépni a fejemből, mikor a kendőnél fogva vissza emel maga elé és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Jó fejjel magasabb nálam, és szürke szemei félelmetesen csillannak meg a tompa fényben. - Mit szólnál, ha azt mondom, a te hangodat akarom hallani, miközben seggbe raklak? - a szavai ostorként érnek el hozzám, összerezzenek a hanglejtésétől. - Szeretnéd tudni milyen? - olyan közel hajol hozzám, hogy alkoholos lehelete hányingert kelt bennem, de a háttérben zajló "ereszd el" és a "kérem bácsi ne bántsa" szavak, valahogy közelebb visznek az émelygéshez, mint a bűz.
- Megteszem! Könyörgöm! Csak ne bántsd! - Norah kezei kalimpálnak előttem és Emmer előtt, félre vezetve az akciót, hogy bűzös száját az enyémre tapassza. - Bármit! Csak ne bántsd!
Emmer hosszasan nézi Norah kétségbe esett próbálkozását, majd végül elereszt, és utánam köpve az anyámat szidja. Aztán, mintha ez olyan mindennapos lenne, illedelmesen kinyújtja a kezét Norah reszkető keze felé, a lány pedig elfogadja és így, kézen fogva elsétálnak.
Ben pedig csak sír és sír, megállás nélkül, magába roskadva.
- Hékás! - lépek oda hozzá és testemmel takarom a távozó "gerlepárt", meggátolva, hogy utánuk szaladjon. - Nem szabad az egereket itatni, hallod?
Nem szól semmit, csak mögém néz, és mikor látja eltűnni az anyját, bájologva azzal, aki az előbb majdnem megvert mindkettőnket, a lábamhoz csapódik és szorosan átölel zokogva. A szívem szakad meg ettől a látványtól, és egyszerűen nem tudok mást tenni, csak ellenkezve a fájdalommal a lábamban, lehajolok és az ölembe kapom őt. Ben pedig úgy szorít, mintha az élete, és talán az anyjáé múlna rajta.
Nem tudom pontosan, mennyi ideig volt így az ölemben, de már régóta ültünk az ágyon. Próbáltam őt nyugtatni, és vigasztalni, meg kitalált sztorikkal felvidítani, régi, gyerekkorombeli mesékkel, de sehogy sem akart csitulni a rázkódása, míg végül, a fáradtság nyert felette.
Most pedig itt alszik az ölemben egy ötéves kisfiú és csak remélni tudom, hogy az álomvilágában sokkal jobb helyen van, mint itt a valóságban.

" Ha az ember olyat lát, ami nem helyén való, akkor igenis "ugrálni" kell! "

Virginia Macgregor

Első pecsét: A bátor bárányka

Sziasztok nálam, Isten hozott az új történetben mindenkit!

         Az előző bejegyzésben szerepló prológus sokatoknak felforgatta a fantáziáját, aminek nagyon de nagyon örülök :) És nagyon szépen köszönöm, hogy már ketten feliratkoztak a blogra, és azokat a jó tanácsokat a blogos társaimtól, hogy miként is vágjak bele ebbe a nagy fába.

         Amint láthatjátok, ez egy induló blog, még friss rajta minden, de hamarosan kész lesz az összes menüpont, minden link és bejegyzés is.

Egy kissé vonakodtam megosztani eme ötletemet, hiszen nem könnyű falat ez a téma és sajnos nagyon is ideje van az életünkben, de úgy voltam vele, hogy hátha szerencsével járok és lesznek olvasóim.

          Köszönöm szépen előre is a bizalmat és remélem, elnyeri tetszéseteket a stílus és maga a történet. De nem is szaporítom a szót, indítsuk útnak a világvége hangulatot :)

Sok.sok puszi,

Amber,

Ha sikerülne megszüntetni az atomháború lehetőségét, még mindig maradna számos veszély, amely valamennyiünket elpusztíthat.

Stephen Hawking

      Nem hittem volna, hogy valaha is képes leszek újra fára mászni. Nem mintha annyira nem tudnék, hiszen, gyerekkorom felét egy hatalmas fenyőfa ágán töltöttem. De megfogadtam, hogy többet nem mászok fára!
Most pedig itt ülök, és várok türelmesen, már több mint egy órája.
A fene se gondolta volna, hogy a vacsorának szánt vaddisznó egy hatalmas anyadisznó, ráadásul kölykei vannak és olyan könnyedén szakította el a csapdámat, mintha cérnából készült volna! Ez a kis vinnyogó és sipákoló rohadék pedig addig kergetett, míg fel nem jutottam erre a fenyőfára. Szép, mondhatom, ez életem legjobb teljesítménye! Megfélemlített egy vaddisznó!
Ahogy felnézek az ágak között az égre, látom ahogy a nap utolsó fényei vöröslőn megfestik a felhők széleit. Sötétedik, vihar jön, nekem pedig igencsak haza kéne mennem, mert apa kinyír!
De ez a vadmalac csaknem akar tágulni a közelemből, nekem pedig semmi kedvem lefutni azt a hétszáz métert sprintelve, főleg, hogy én nagyon maximum is csak tizenkét kilométer per órával tudok haladni, míg ő akár hússzal is. Bármennyire is rossz voltam matekból, azt ki tudom számolni fejben is, hogy ő könnyedén utolérne.

- Könyörgöm! - suttogom, reménykedve nézve vissza a talajra. Nem látok ugyan semmit, de a hangját még mindig túl közelről hallom. Tudom, hogy órákig képes védeni azt a területet, ahol rá támadtak, főleg ha a közelben vannak a kicsinyei is. Én pedig már meguntam számolni a perceket. - Ó, hogy az Isten áldjon meg!

Ahogy elhagyták a szavak a számat és ahogy végre elszánom magam a cselekvésre, olyan hangot fújt felém a szél, mintha az ég dörrent volna a távolban. Viszont nem az volt. - Apa! - Nem érdekelve, hol lehet a vad, macska módjára leugrottam egy alattam lévő ágra és még lentebb, mígnem a lábam a talajt nem érintette.

Apa vadász, és a huszonnégy évem alatt párszor hallottam már, eldördülni a vadászfegyverének hangját, bármennyi hang közül is megismerném. Mint most is!

A lábam alatt eltört jó pár faág, nagy zajt csapva, felriasztva a fákon nyugvó madarakat körülöttem, a hajam hosszát átkozva tépek ki jó pár barna hajszálat a rőzsebokrok között sietve, de még ez sem érdekelt. Csak, az, hogy visszajussak a faházhoz és megnézzem, mi baj történt. Mert biztos, hogy valami baj történt, máskülönben apa nem használná a fegyverét.

Újabb, immáron idegen lövések zaja szűrődött felém a fák között, amitől a lábamban az összes izom megfeszült és gyorsabban futottam.

Mielőtt befordulhattam volna a tisztásra, egy terepjáró motorja felzúgott, és pillanatokkal később kapartatva elhajtott, már csak a port láttatva maga mögött. Lélekszakadva futok tovább, feltépve az ajtót és könnyes szemmel szétnézve az üres házban. Ahogy sejtettem, apa sehol.

A reflexeimnek köszönhetően, a szemem sarkából ugyan észrevettem a konyha asztalon felállított égő gyújtót, de már hiába mozdultam kifelé.

A robbanás taszít ki teljes erejével a házból, fülsiketítő zajjal és égő érzéssel combomban.

A torkomra tapadó korom és hamu miatt alig tudok lélegezni, köhögő roham kap el folyton, és a szemem is ég, a bele kerülő por miatt. De ami a legjobban aggaszt az a lüktető fájdalom a lábamban.

Reszkető kézzel nyúlok a szememhez és törlöm ki a piszkot nagyjából.

- Jézusom! - csak ennyit tudok mondani, amikor lepillantok a jobb lábamra és meglátom azt a hatalmas fadarabot a combomba állítva, ami pont úgy néz ki, mint egy felnyársalt hússzelet farmernadrágba tekerve. A sebből lassan de biztosan szivárog a vér, pontosan abban az ütemben, ahogy a szívem dobog. Artériát ért! - Ne! Ne! NE! - kétségbe esetten tépem le magamról az inget és gyűröm össze, majd teszem a seb köré óvatosan. Hiába minden önuralom, az érzés, amikor hozzáérek a sebhez, leírhatatlan, és azonnal sikításra késztet.

Nem ez az első sebem, de szimpla vágásnál nagyobb sérülést csak egyszer szereztem, amikor megfogadtam, hogy nem mászok többet fára, mert betört a zuhanástól a fejem. Viszont ez nagy! Nagyon súlyos, életveszélyes, és én itt fekszek, egy lángokkal körbeölelt száraz területen, vérző sebbel, egymagam.

Ráadásul, azok az alakok, a nap fénypontjaként elrabolták az apámat!

Ki kell jutnom innen! Segítséget kel kérnem, bármennyire nem esik ínyemre.

Tanultam elsősegélyt, szóval tudom, mit kell tenni ebben az esetben de sosem kellett eddig alkalmaznom, főleg nem magamon.

- Szedd össze magad! - a hangom reszelős és félős, de a kezem cselekszik, lassan körbe tekerem a sérülés felett a combom és megkötöm a ruhát. - Háromra. Egy, kettő, há... - a hangom sikításba fúlt, a harmadik számnál, mikor egy rántással elszorítottam a seb felett az ért.

Olyan érzés kerít hatalmába, mintha lebegnék, zsibbadok és szédülök, és szinte érzem azt is, ahogy felemelkedek a földről. Nem! Nem veszíthetem el az eszméletem! Ki kell jutnom innen! El kell innen tűnnöm!

Mégsem tudok mozdulni, csak néhány centit, maximum fél métert vonszolom előrébb magam. Nincs erőm. És amúgy sem vagyok izomtömegek magaslatán.

A fejem koppan a hideg földön, ahogy feladom a küzdelmet. Csak nézem a fejem fölött gomolygó füstöt, ami egy kibaszott iránytű, egyenesen hozzám.
Két esélyem van.

Egy: idejönnek, elkapnak és magukkal visznek azok, akik apámat is elrabolták.

Kettő: nem jön egy árva lélek sem, vagy csak későn, én pedig itt halok meg.

Nem tudom, perpillanat, melyik verzió a rosszabb.

Érzem, ahogy a szívem pumpálja a vért, egyre gyorsabb ütemben elvéve az érzékeimet, és bár elszorítottam a sebet, tudom, hogy nem maradhat így, mert elhalhat a lábam is. De az eszem valamiért azt próbálja a tudtomra adni, maradjak a helyemen.

Aztán, mire bármit is tudnék tenni, egy fekete kesztyűt viselő kéz, és a ködfátyolba burkolózó tulajdonosa a számra szorít egy fehér kendőt.

Furcsán érzem magam, talán azért, mert még sosem voltam elkábítva. De lehet azért, mert a vérveszteség miatt legyengültem. Vagy talán együtt ez a kettő, nem tudom.

Csak azt tudom, hogy sötét, betonfalak vesznek körbe a fák helyett és a fejem fölött billegő árva égő, ami ad némi fényt. Egy szőke hajú lány ül mellettem, pontosabban a lábamnál. Tű és fonál van a kezében, nagyon koncentrál a varrásra, mert még a száját is kissé nyitva tartja. .

- Ne mondj semmit! - a hangja bármennyire halk, megrémít, összerezzenek a tőle, míg ő fel se néz rám, csak elvágja a fonalat és újabb öltéshez készül. - Nem tudsz beszélni, értetted? - kék szemeit csak egy röpke pillanatig villantja rám, aztán el is veszi, és folytatja tovább a varrást. Most, ha tudnék is beszélni, akkor se bírnék kinyögni egy árva szót se, úgy ledöbbentett a lány.
Lassan nézek körbe, de hiába keresek bármit, ami alapján felismerhetem, hol vagyok, csak a betonnal találom szembe magam és egy rozsdás vas ajtóval, ami éppen már nyílik előttem és fekete egyenruhás alakok lépnek be, gépfegyverrel a hátukon.

- Magához tért. - állapítják meg, majd parancsot nem tűrve, a lány mellé lépnek és félre lökik.

Zavaros az egész. A szédülés visszakényszerít az eszméletlenségbe, ahogy azok ketten a karomnál fogva felrántanak és lábra állítanak. Azonnal összerogyok, ahogy a sebesült lábamra támaszkodok és már nyitnám a szám, de eszembe jut a lány, és csak némán kiáltok, legbelül őrlődve a fájdalomtól. - Mozogj! - parancsolnak rám, majd előre löknek, lépésre kényszerítve.

Még mindig a szakadt farmer van rajtam és a piszkos trikó, de a szorítást segítő ing eltűnt a lábamról. Lassú léptekkel haladok előre egy széles folyosón, amikről minden irányba, ablak nélküli ajtók nyílnak.

Hosszú perceken keresztül vonszolom magam előre, mire felfogom hol is vagyok.

Ez A börtön!

- Szép napot édesem! - behízelgő férfi hang késztet, hogy félre nézzek. Egy magas, hízott fejű kopasz alakkal találom szembe magam, akinek sebhelyek díszítik a fél arcát. - Ó, látom tetszik a sebhelyem. - közelebb lép hozzám és fél kezével hozzám ér a fülemnél. Automatikusan félre rántom a fejem, mire az alak hangosan felnevet. - Édesem. Semmi baj! Csak... - a következő szót nem hallottam meg, mert az ütés, ami a fültövön ért, ismét sípolásra késztette azt. A szédülés féltérdre kényszerít és felismerem a veszély igazi erejét. - Hozzátok be!

A karomnál fogva rángatnak fel, nem törődve, hogy a sebből szivárog a vér és visznek be egy eléggé korszerű, de régmúlt időket idéző irodahelyiségbe.

Nagyot reccsen a vasszék alattam, ahogy szó szerint rádobnak az emberek míg én rongybabaként terülök el rajta.

- Nos, drágám, mond csak. Kit tisztelhetek benned? - velem szemben, az asztal másik oldalára ül le a kopasz és kezére támasztva állát, közelebb hajol.

- N... N... - nyögök fel halkan, és remélem a legjobbakat.

- Nem tudsz beszélni? Igen, ezt tudom, de én azért szeretném, ha mégis megpróbálnád. - a kopasz meleg barna szeme gonosz fénnyel csillan meg a lámpafényben.

- Nik... - nem kell sokat rájátszanom a dologra, mert a benyelt füsttől, tényleg nehezebb a beszéd.

- Niki? Ezt akarod mondani? - kérdi izgatottan, én pedig bólogatok aprókat. - Értem. Szóval Niki. Én Emmer vagyok, de mindenki főnöknek hív, oké? - hiába tetteti a finom úriembert, a szavaiban meghallom a merő gúnyt. - Mégis, mond el nekem, mit kerestél te ott, ahol rád találtunk? És mi történt? Mitől robbant fel a ház?

Csak a fejem tudom rázni és megpróbálok elmorzsolni egy két könnycseppet, de ebben is félbeszakít a kopasz, ahogy két tenyérrel az asztal lapjára csap dühtől eltorzult fejjel. Hátrébb lököm magam a sértetlen lábammal, és most már tényleg kevés kell, hogy a megjátszott félelem igazivá váljon.

- Ne add nekem az ártatlant, te kis kurva. Biztos volt valami célod ott lenni! -  a hangja valami hátborzongató, ahogy az erei kidudorodnak a halántékán, míg ő, néhány nagyobb lélegzetvétel után lecsillapodva, bájosan szól újra hozzám. - Vagy, csak te is egy csavargó vagy? Esetleg megszöktél valakitől? Mi?

- Meg...megszöktem... - nyögdécseltem, lehajtott fejjel. Igen, ezt kell mondanom, jobb ha ő is ezt tudja és talán engem is békén hagy, ha azt hiszi egy koldus vagyok csupán.

- Értelek. - az alak feláll a székéből és minden idegszálammal érzem, ahogy felém közeledik. Az árnyéka rám vetül, keze végig simít a szék kartámláján, majd a felkaromon és a vállamon, ujja nyomán égnek mered minden szőrszálam és ahogy a hátam mögé settenkedik, majd egy rántással, a hajamnál fogva felemeli a fejem már igazi könnynek osonnak ki a szemem sarkából. - Üdv nálunk, hercegnő érezd otthon magad, ugyanis mától ez a hely az életed! - Közelről súgja a fülembe a rémisztő szavakat, majd ahogy megfogott, úgy el is ereszt.

Kiráz a hideg a hangjától, és attól hogy ilyen közel van hozzám.

Egyik pillanatról a másikra ad vissza az egyenruhások kezére. - Vigyétek a tisztítóba! És vágjátok le a haját, lehet tetves.

Fel se fogom igazából, mit is mondott az alak, csak hagyom, hogy felkaroljanak az alakok és megint magukkal vigyenek.

Nem beszélhetek!

Ezt mondta a lány.

Ahogy ez az alak bánt velem, meg is fogadom a tanácsát.

Félelem jár át, miközben meztelenre vetkőztet és aláállít a zuhanynak a szőke hajú lány, akinek haja már kendővel van eltakarva, majd megnyitja rám a csapot. A víz kissé hideg, és a szappan is lúgosabb, érzem, ahogy megmarja a bőröm. De némán tűrök mindent. És ő sem szól egy szót se, miközben megfürdet, és akkor sem, mikor egész rövidre, alig a fülem alá érőre vágja a hajam. Talán neki is ugyanazon jár az agya. Most is figyelnek minket!

Azt se tudom, mi a neve, ő se tudja az enyémet, csak két idegen, akik félnek. Komótosan megtörölget, felöltöztet és karon fogva kivezet a tisztító szobának elnevezett piszkos kis helyiségből. Tűrök és várok, mert mást nem tudok. Sebesült lábbal ugyan hova jutnék ha szökni próbálnék? Arról nem is beszélve, miféle mondák terjengenek erről a helyről.

A börtön. A hely, ahova azokat zárják be, akiknek nincs se családjuk, se életük, csak túlélték ezt az egészet és most koldusként várnak, hátha történik valami.

Legjobb esetben is, a férfiakat a katonasághoz irányítják. A nőket pedig szétszórják gyárakba és varrodákba. Bár, azokat, akiket szép arccal áldott meg a sors, másra is használják.

Apa mesélt nekem erről a világról.

Az  intézményről, Kanada megmaradt romjain.

Azt hiszem, ideje lesz elkezdenem imákat tanulni.

" Ott állt a bárány, Olyan volt, mint akit megöltek (...)"

(Jel: 5.6-7 )

Prológus

Nyomasztó világban élünk, amely tele van háborúkkal, kegyetlenséggel, értelmetlen tragédiákkal. E föld minden lakójának bőven kijut a boldogtalanságból és az álmatlan éjszakákból. Ha még nem tapasztalták, meg fogják tapasztalni.

Stephen King

     A tanítás azt mondja:
Kezdetben teremtette Isten a Földet és az eget. A Föld puszta volt és üres és sötétség volt a mélység felett és Isten lelke a vizek felett lebegett.
Én nem tudom, ki is pontosan az az Isten, vagy hogy mikor is íródott ez a szent szöveg, de nagyon úgy tűnik, Isten megnyomta a Földön a Reset gombot.
    Mindösszesen négy éves voltam, mikor bekövetkezett a Nagy háború.
Most sokan kérdezhetitek, hogy miért hívom Nagy háborúnak, hiszen előtte volt már másik kettő is és azoknál is történt egy két ronda dolog a Földön.
Igen, de azok valahogy mások voltak, mint ez. Ez a könyörtelen, undorító pusztítás, kiérdemelte ezt a megnevezést, hiszen ennél egy kicsit sem számított az, hogy hány ember életet követel az egész, míg a másik kettőt az emberek védelmére hivatkozva csinálták.
Majd a történelem könyvek is így emlegetik, már ha addigra még marad valaki, aki olvassa a könyveket.
    2016 ban kezdődött a Nagy háború!
Máig se tudni, ki is kezdte el az egészet, mindenki a másikat vádolta, értelmetlen módon folytak a csatározások kontinensek és nagyhatalmak közt, miközben senkinek se volt fogalma mi is folyik itt valójában.
     A lényeg, viszont ugyanaz:
A Föld népessége megtizedelődött mindösszesen hét év leforgása alatt!
Anno a víz még kristálytiszta volt, az emberek boldogok, ki ki a maga módján, a természet virágzott, ahogy az állatvilág is, és a ragyogó kék égen madarak suhantak át könnyeden.
Utólag kiderült, a madaraknak volt a legjobb, hiszen ők később értek hozzá ahhoz a sok búzatáblához, kukoricáshoz és más termőföldekhez, amik akkorra már szennyezettek voltak, Isten tudja, mi miatt és mióta már.
    Apa mesélt arról az időről.
Az emberek minden nappal gyengébbek lettek, egyre többen kerültek kórházba, ismeretlen betegségek sorozata miatt. A televízió és az Internet tele volt hírekkel, és félelmet keltő üzenetekkel. És mire rájött az összes világszervezet mi a baj, addigra már késő volt!
A nép felbőszült, és lázadások törtek ki világszerte, bombák robbantak sorra, és a kórházak csak teltek és teltek, ahogy a hullaházak és a temetők is.

      Az imában ez áll:

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!

2016 óta, nem ettem kenyeret!
A termésekben ott volt a méreg, amiből a mi Mindennapi kenyerünk készült, több millió ember számára.
Néhány év leforgása alatt, Amerika népessége tíz millióra csökkent, míg Európáé hatra, nem beszélve a keleti emberek halálozási arányáról. Voltak páran, köztük én is, akik ugyan megkapták a mérget, de a szervezetük immúnis volt rá, de ez a szám, százezerszer kevesebb, mint a halottak száma.
Az égen nem sütött már úgy a nap, mert a sok füst meggátolta ebben.
A levegő szennyezett lett, az állatok dögrováson, az ember pedig kihalófélben.
Egy viszont biztos!
Isten jól kicseszett velünk!

     És a Földnek királyai és fejedelmei és a gazdagok és a vezérek és a hatalmasak és minden szolga és minden szabad elrejték magukat a barlangokba és a hegyeknek kőszikláiba; (...) Mert eljött az Ő haragjának ama nagy napja; és kiállítaná meg?

Jel; 6: 14-17