Első pecsét: A bátor bárányka

Sziasztok nálam, Isten hozott az új történetben mindenkit!

         Az előző bejegyzésben szerepló prológus sokatoknak felforgatta a fantáziáját, aminek nagyon de nagyon örülök :) És nagyon szépen köszönöm, hogy már ketten feliratkoztak a blogra, és azokat a jó tanácsokat a blogos társaimtól, hogy miként is vágjak bele ebbe a nagy fába.

         Amint láthatjátok, ez egy induló blog, még friss rajta minden, de hamarosan kész lesz az összes menüpont, minden link és bejegyzés is.

Egy kissé vonakodtam megosztani eme ötletemet, hiszen nem könnyű falat ez a téma és sajnos nagyon is ideje van az életünkben, de úgy voltam vele, hogy hátha szerencsével járok és lesznek olvasóim.

          Köszönöm szépen előre is a bizalmat és remélem, elnyeri tetszéseteket a stílus és maga a történet. De nem is szaporítom a szót, indítsuk útnak a világvége hangulatot :)

Sok.sok puszi,

Amber,

Ha sikerülne megszüntetni az atomháború lehetőségét, még mindig maradna számos veszély, amely valamennyiünket elpusztíthat.

Stephen Hawking

      Nem hittem volna, hogy valaha is képes leszek újra fára mászni. Nem mintha annyira nem tudnék, hiszen, gyerekkorom felét egy hatalmas fenyőfa ágán töltöttem. De megfogadtam, hogy többet nem mászok fára!
Most pedig itt ülök, és várok türelmesen, már több mint egy órája.
A fene se gondolta volna, hogy a vacsorának szánt vaddisznó egy hatalmas anyadisznó, ráadásul kölykei vannak és olyan könnyedén szakította el a csapdámat, mintha cérnából készült volna! Ez a kis vinnyogó és sipákoló rohadék pedig addig kergetett, míg fel nem jutottam erre a fenyőfára. Szép, mondhatom, ez életem legjobb teljesítménye! Megfélemlített egy vaddisznó!
Ahogy felnézek az ágak között az égre, látom ahogy a nap utolsó fényei vöröslőn megfestik a felhők széleit. Sötétedik, vihar jön, nekem pedig igencsak haza kéne mennem, mert apa kinyír!
De ez a vadmalac csaknem akar tágulni a közelemből, nekem pedig semmi kedvem lefutni azt a hétszáz métert sprintelve, főleg, hogy én nagyon maximum is csak tizenkét kilométer per órával tudok haladni, míg ő akár hússzal is. Bármennyire is rossz voltam matekból, azt ki tudom számolni fejben is, hogy ő könnyedén utolérne.

- Könyörgöm! - suttogom, reménykedve nézve vissza a talajra. Nem látok ugyan semmit, de a hangját még mindig túl közelről hallom. Tudom, hogy órákig képes védeni azt a területet, ahol rá támadtak, főleg ha a közelben vannak a kicsinyei is. Én pedig már meguntam számolni a perceket. - Ó, hogy az Isten áldjon meg!

Ahogy elhagyták a szavak a számat és ahogy végre elszánom magam a cselekvésre, olyan hangot fújt felém a szél, mintha az ég dörrent volna a távolban. Viszont nem az volt. - Apa! - Nem érdekelve, hol lehet a vad, macska módjára leugrottam egy alattam lévő ágra és még lentebb, mígnem a lábam a talajt nem érintette.

Apa vadász, és a huszonnégy évem alatt párszor hallottam már, eldördülni a vadászfegyverének hangját, bármennyi hang közül is megismerném. Mint most is!

A lábam alatt eltört jó pár faág, nagy zajt csapva, felriasztva a fákon nyugvó madarakat körülöttem, a hajam hosszát átkozva tépek ki jó pár barna hajszálat a rőzsebokrok között sietve, de még ez sem érdekelt. Csak, az, hogy visszajussak a faházhoz és megnézzem, mi baj történt. Mert biztos, hogy valami baj történt, máskülönben apa nem használná a fegyverét.

Újabb, immáron idegen lövések zaja szűrődött felém a fák között, amitől a lábamban az összes izom megfeszült és gyorsabban futottam.

Mielőtt befordulhattam volna a tisztásra, egy terepjáró motorja felzúgott, és pillanatokkal később kapartatva elhajtott, már csak a port láttatva maga mögött. Lélekszakadva futok tovább, feltépve az ajtót és könnyes szemmel szétnézve az üres házban. Ahogy sejtettem, apa sehol.

A reflexeimnek köszönhetően, a szemem sarkából ugyan észrevettem a konyha asztalon felállított égő gyújtót, de már hiába mozdultam kifelé.

A robbanás taszít ki teljes erejével a házból, fülsiketítő zajjal és égő érzéssel combomban.

A torkomra tapadó korom és hamu miatt alig tudok lélegezni, köhögő roham kap el folyton, és a szemem is ég, a bele kerülő por miatt. De ami a legjobban aggaszt az a lüktető fájdalom a lábamban.

Reszkető kézzel nyúlok a szememhez és törlöm ki a piszkot nagyjából.

- Jézusom! - csak ennyit tudok mondani, amikor lepillantok a jobb lábamra és meglátom azt a hatalmas fadarabot a combomba állítva, ami pont úgy néz ki, mint egy felnyársalt hússzelet farmernadrágba tekerve. A sebből lassan de biztosan szivárog a vér, pontosan abban az ütemben, ahogy a szívem dobog. Artériát ért! - Ne! Ne! NE! - kétségbe esetten tépem le magamról az inget és gyűröm össze, majd teszem a seb köré óvatosan. Hiába minden önuralom, az érzés, amikor hozzáérek a sebhez, leírhatatlan, és azonnal sikításra késztet.

Nem ez az első sebem, de szimpla vágásnál nagyobb sérülést csak egyszer szereztem, amikor megfogadtam, hogy nem mászok többet fára, mert betört a zuhanástól a fejem. Viszont ez nagy! Nagyon súlyos, életveszélyes, és én itt fekszek, egy lángokkal körbeölelt száraz területen, vérző sebbel, egymagam.

Ráadásul, azok az alakok, a nap fénypontjaként elrabolták az apámat!

Ki kell jutnom innen! Segítséget kel kérnem, bármennyire nem esik ínyemre.

Tanultam elsősegélyt, szóval tudom, mit kell tenni ebben az esetben de sosem kellett eddig alkalmaznom, főleg nem magamon.

- Szedd össze magad! - a hangom reszelős és félős, de a kezem cselekszik, lassan körbe tekerem a sérülés felett a combom és megkötöm a ruhát. - Háromra. Egy, kettő, há... - a hangom sikításba fúlt, a harmadik számnál, mikor egy rántással elszorítottam a seb felett az ért.

Olyan érzés kerít hatalmába, mintha lebegnék, zsibbadok és szédülök, és szinte érzem azt is, ahogy felemelkedek a földről. Nem! Nem veszíthetem el az eszméletem! Ki kell jutnom innen! El kell innen tűnnöm!

Mégsem tudok mozdulni, csak néhány centit, maximum fél métert vonszolom előrébb magam. Nincs erőm. És amúgy sem vagyok izomtömegek magaslatán.

A fejem koppan a hideg földön, ahogy feladom a küzdelmet. Csak nézem a fejem fölött gomolygó füstöt, ami egy kibaszott iránytű, egyenesen hozzám.
Két esélyem van.

Egy: idejönnek, elkapnak és magukkal visznek azok, akik apámat is elrabolták.

Kettő: nem jön egy árva lélek sem, vagy csak későn, én pedig itt halok meg.

Nem tudom, perpillanat, melyik verzió a rosszabb.

Érzem, ahogy a szívem pumpálja a vért, egyre gyorsabb ütemben elvéve az érzékeimet, és bár elszorítottam a sebet, tudom, hogy nem maradhat így, mert elhalhat a lábam is. De az eszem valamiért azt próbálja a tudtomra adni, maradjak a helyemen.

Aztán, mire bármit is tudnék tenni, egy fekete kesztyűt viselő kéz, és a ködfátyolba burkolózó tulajdonosa a számra szorít egy fehér kendőt.

Furcsán érzem magam, talán azért, mert még sosem voltam elkábítva. De lehet azért, mert a vérveszteség miatt legyengültem. Vagy talán együtt ez a kettő, nem tudom.

Csak azt tudom, hogy sötét, betonfalak vesznek körbe a fák helyett és a fejem fölött billegő árva égő, ami ad némi fényt. Egy szőke hajú lány ül mellettem, pontosabban a lábamnál. Tű és fonál van a kezében, nagyon koncentrál a varrásra, mert még a száját is kissé nyitva tartja. .

- Ne mondj semmit! - a hangja bármennyire halk, megrémít, összerezzenek a tőle, míg ő fel se néz rám, csak elvágja a fonalat és újabb öltéshez készül. - Nem tudsz beszélni, értetted? - kék szemeit csak egy röpke pillanatig villantja rám, aztán el is veszi, és folytatja tovább a varrást. Most, ha tudnék is beszélni, akkor se bírnék kinyögni egy árva szót se, úgy ledöbbentett a lány.
Lassan nézek körbe, de hiába keresek bármit, ami alapján felismerhetem, hol vagyok, csak a betonnal találom szembe magam és egy rozsdás vas ajtóval, ami éppen már nyílik előttem és fekete egyenruhás alakok lépnek be, gépfegyverrel a hátukon.

- Magához tért. - állapítják meg, majd parancsot nem tűrve, a lány mellé lépnek és félre lökik.

Zavaros az egész. A szédülés visszakényszerít az eszméletlenségbe, ahogy azok ketten a karomnál fogva felrántanak és lábra állítanak. Azonnal összerogyok, ahogy a sebesült lábamra támaszkodok és már nyitnám a szám, de eszembe jut a lány, és csak némán kiáltok, legbelül őrlődve a fájdalomtól. - Mozogj! - parancsolnak rám, majd előre löknek, lépésre kényszerítve.

Még mindig a szakadt farmer van rajtam és a piszkos trikó, de a szorítást segítő ing eltűnt a lábamról. Lassú léptekkel haladok előre egy széles folyosón, amikről minden irányba, ablak nélküli ajtók nyílnak.

Hosszú perceken keresztül vonszolom magam előre, mire felfogom hol is vagyok.

Ez A börtön!

- Szép napot édesem! - behízelgő férfi hang késztet, hogy félre nézzek. Egy magas, hízott fejű kopasz alakkal találom szembe magam, akinek sebhelyek díszítik a fél arcát. - Ó, látom tetszik a sebhelyem. - közelebb lép hozzám és fél kezével hozzám ér a fülemnél. Automatikusan félre rántom a fejem, mire az alak hangosan felnevet. - Édesem. Semmi baj! Csak... - a következő szót nem hallottam meg, mert az ütés, ami a fültövön ért, ismét sípolásra késztette azt. A szédülés féltérdre kényszerít és felismerem a veszély igazi erejét. - Hozzátok be!

A karomnál fogva rángatnak fel, nem törődve, hogy a sebből szivárog a vér és visznek be egy eléggé korszerű, de régmúlt időket idéző irodahelyiségbe.

Nagyot reccsen a vasszék alattam, ahogy szó szerint rádobnak az emberek míg én rongybabaként terülök el rajta.

- Nos, drágám, mond csak. Kit tisztelhetek benned? - velem szemben, az asztal másik oldalára ül le a kopasz és kezére támasztva állát, közelebb hajol.

- N... N... - nyögök fel halkan, és remélem a legjobbakat.

- Nem tudsz beszélni? Igen, ezt tudom, de én azért szeretném, ha mégis megpróbálnád. - a kopasz meleg barna szeme gonosz fénnyel csillan meg a lámpafényben.

- Nik... - nem kell sokat rájátszanom a dologra, mert a benyelt füsttől, tényleg nehezebb a beszéd.

- Niki? Ezt akarod mondani? - kérdi izgatottan, én pedig bólogatok aprókat. - Értem. Szóval Niki. Én Emmer vagyok, de mindenki főnöknek hív, oké? - hiába tetteti a finom úriembert, a szavaiban meghallom a merő gúnyt. - Mégis, mond el nekem, mit kerestél te ott, ahol rád találtunk? És mi történt? Mitől robbant fel a ház?

Csak a fejem tudom rázni és megpróbálok elmorzsolni egy két könnycseppet, de ebben is félbeszakít a kopasz, ahogy két tenyérrel az asztal lapjára csap dühtől eltorzult fejjel. Hátrébb lököm magam a sértetlen lábammal, és most már tényleg kevés kell, hogy a megjátszott félelem igazivá váljon.

- Ne add nekem az ártatlant, te kis kurva. Biztos volt valami célod ott lenni! -  a hangja valami hátborzongató, ahogy az erei kidudorodnak a halántékán, míg ő, néhány nagyobb lélegzetvétel után lecsillapodva, bájosan szól újra hozzám. - Vagy, csak te is egy csavargó vagy? Esetleg megszöktél valakitől? Mi?

- Meg...megszöktem... - nyögdécseltem, lehajtott fejjel. Igen, ezt kell mondanom, jobb ha ő is ezt tudja és talán engem is békén hagy, ha azt hiszi egy koldus vagyok csupán.

- Értelek. - az alak feláll a székéből és minden idegszálammal érzem, ahogy felém közeledik. Az árnyéka rám vetül, keze végig simít a szék kartámláján, majd a felkaromon és a vállamon, ujja nyomán égnek mered minden szőrszálam és ahogy a hátam mögé settenkedik, majd egy rántással, a hajamnál fogva felemeli a fejem már igazi könnynek osonnak ki a szemem sarkából. - Üdv nálunk, hercegnő érezd otthon magad, ugyanis mától ez a hely az életed! - Közelről súgja a fülembe a rémisztő szavakat, majd ahogy megfogott, úgy el is ereszt.

Kiráz a hideg a hangjától, és attól hogy ilyen közel van hozzám.

Egyik pillanatról a másikra ad vissza az egyenruhások kezére. - Vigyétek a tisztítóba! És vágjátok le a haját, lehet tetves.

Fel se fogom igazából, mit is mondott az alak, csak hagyom, hogy felkaroljanak az alakok és megint magukkal vigyenek.

Nem beszélhetek!

Ezt mondta a lány.

Ahogy ez az alak bánt velem, meg is fogadom a tanácsát.

Félelem jár át, miközben meztelenre vetkőztet és aláállít a zuhanynak a szőke hajú lány, akinek haja már kendővel van eltakarva, majd megnyitja rám a csapot. A víz kissé hideg, és a szappan is lúgosabb, érzem, ahogy megmarja a bőröm. De némán tűrök mindent. És ő sem szól egy szót se, miközben megfürdet, és akkor sem, mikor egész rövidre, alig a fülem alá érőre vágja a hajam. Talán neki is ugyanazon jár az agya. Most is figyelnek minket!

Azt se tudom, mi a neve, ő se tudja az enyémet, csak két idegen, akik félnek. Komótosan megtörölget, felöltöztet és karon fogva kivezet a tisztító szobának elnevezett piszkos kis helyiségből. Tűrök és várok, mert mást nem tudok. Sebesült lábbal ugyan hova jutnék ha szökni próbálnék? Arról nem is beszélve, miféle mondák terjengenek erről a helyről.

A börtön. A hely, ahova azokat zárják be, akiknek nincs se családjuk, se életük, csak túlélték ezt az egészet és most koldusként várnak, hátha történik valami.

Legjobb esetben is, a férfiakat a katonasághoz irányítják. A nőket pedig szétszórják gyárakba és varrodákba. Bár, azokat, akiket szép arccal áldott meg a sors, másra is használják.

Apa mesélt nekem erről a világról.

Az  intézményről, Kanada megmaradt romjain.

Azt hiszem, ideje lesz elkezdenem imákat tanulni.

" Ott állt a bárány, Olyan volt, mint akit megöltek (...)"

(Jel: 5.6-7 )